Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

nem messze attól a helytől, ahol egy évvel előbb a kigyulladt liberator földet ért, és hét kicsiny fekete nebuló leste a maga külön Megváltóját; a levegő vibrálva szállt föl körös-körül, az ezüstkék égen, nagyon magasan, lassú szárnycsapásokkal egy madár evezett, nem vitorlázott, tempósan, kitartóan csapkodta a szelet maga alá, s te törted a fejed, mi lehet, gém-e, vagy daru, vagy más (a természetrajz gyerekkorod óta érdekelt, főleg a madarak, a Vicces mulatott is rajtad miattuk a gimiben: — Hogy fogod meg őket? — kérdezte, s a szája széle már-már a füléig hasadt, ravaszkásan csillogó Schmoll-paszta szeme alig látszott ki a pillái mögül; szegény Vicces...), és akkor Lajos (vagy Vili) azt mondta: — Túzok —, és te addig bámultál a méltóságteljesen úszó madár után, amíg az parányi pontként bele nem olvadt a rónát körülölelő égbe \ó, az a határtalan mátyusföldi égbolt!) ...

... vagy mint negyvenegy nyarán Tihanyban, miután -n- bácsi levitt a Mercédeszén Pestről, anyut, Bélát meg téged, s talán -1- nénit (akkor még nem volt meg a lábdi szőlőjük) — először láttad a Balatont, még nem jártál gimibe, annak az évnek az őszén lettél elsős. Pesten se voltál még azelőtt, nagy élmény volt számodra az az utazás, noha nem tartott soká, a fővárosra mindössze három vagy négy napotok jutott, a Balatonra talán annyi se, Tihanyban akkor még válaszolt a visszhang, nyolc szótagot adott vissza egyfolytában, az idegen- vezető hosszú tölcsérbe kiáltotta a szöveget, hogy „Ha-zád-nak-ren-dü-let-le- nül..és az egész sor szépen visszajött: „Hazádnak rendületlenül..de már akkor mondták, hogy ez nem az igazi, nem az, ami rég volt, neked persze akkor ennyi is soknak tűnt, és ahol laktatok (anyu, Béla és te, mert -n- bácsiék másutt szálltak meg), ugyanabban a penzióban lakott egy idős festő, fehér művészhaja volt meg fehér bajusza meg fehér szakálla, s másnap, amikor átrándultatok Siófokra, ő már ott állt vagy ült az állványa előtt és a kikötőt pingálta, sose láttál még színeket olyan vastagon fölrakva, persze festőművészt se láttál addig soha (Harmost csak annak az évnek az őszén ismerted meg), márpedig hogy az az idős bácsi valódi művész volt, arról nemcsak a haja meg a szakálla tanúskodott, és nem is csak az, hogy „A Sió torkolata” (mert anyu a rákövetkező napon megkérte, legyen szíves, mutassa meg, amit előző nap odaát festett, s amikor az öregúr kihozta a képet, és nézegették, és anya megkérdezte, mi lesz a címe, a Mester, talán némi tűnődés után, mert addig, lehet, nem is gondolt rá, hogy a képnek címet is illene adnia, sőt, talán még vállat is vonva közölte veletek: — „A Sió torkolata” —) közelről amolyan művészi mázolmány volt, a dúsan fölaggatott olajfestékcsomók lekonyultak, mint a kaszára érett kalász, és a verandaablakon betűző naptól vakítóan fényes, ám ugyanakkor mély árnyékot is vető égszínkék, fehér meg mittudoménmilyen festékormok között a szem nehezen bírt eligazodni, nehezen tudta kivenni a mólót, a vízen ringó hajót, a csónakokat meg a vitorlásokat (a festmény inkább a plasztikus térképpel tartott rokonságot, semmint a reprodukciókból ismert tájképekkel, de ha messzebbről nézted, azért csak helyreállt (vagy papír- (vagy farost-) lemezen] a pamacsokká szétfröccsentett balatoni hangulat), hanem az Üj Idők Lexikona is, amelyben pár nappal később, már odahaza, persze siettél megkeresni az Edvi-Illés Aladár nevet, s amelyből az e névre vonatkozó adatokon kívül azt is kiolvastad, hogy az Edvi-Illés családnak nem a Tihanyból ismert bácsi az egyetlen művész tagja; de nem ide akartál kilyukadni — Tihanyban a megérkezésetek napján (csak most jut eszedbe: -n- bácsi aligha vitt benneteket egész a Balatonig, bár Veszprémben -1- néni öccsééket mintha autóval kerestétek volna föl... ám Veszprémig is hogyan mehettetek kocsin? ... Székesfehérvárt megálltatok, a Romkertre emlékszel, de hogyan létezik az, hogy a Velencei-tavat vonatablakból láttad először [azt hitted, már a Balatonnál vagytok, s csak amikor elhagytátok, és soká nem került elő nagyobb