Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - HOLNAP - Buchlovics Péter: A fogalom elkárhozottjai (elbeszélés)

egycsapásra szeli ketté e dorbézolássá fajult közhangulatot. Penge Dodó áll a lebuj közepén, előtte a padlóban még remeg a kés.

— Gyere vissza — sziszegi oda Katának. Szavai éppoly kifentek és hidegek, mint gyilokja. A kurvák sikoltva menekülnek, de Kata nem mozdul. Dodó szemügyre veszi a bakákat, a Vezérrel hosszasan szemez, ám ebből a szemezésből gyűlölet csöpög. Hördül egyet, kését felkapja, fordultában vágja be maga mögött az ajtót. A Vezér önhitt nyugtázással szorítja magához Katát. Dínom- dánom továbbra is. Az előbbieket borral, nótával hígítják. Nekem viszont oda a hangulatom. Áron és Gábor megenyhülve vitatkoznak legfrissebb könyvélményeikről, szavaik értelmét nem vagyok képes felfogni. Zúg a fejem, halántékereim lüktetnek.

— Kimegyek egy kis friss levegőt szippantani — motyogom, s már indulnék, mikor egyszeriben fölerősödik az öreg koldus hangja, pantokrátori baritonként rengettetve meg a teret. Pilláim dörzsölöm, hiába. Lőrinc bá’ ugyanúgy ül a sarokban, ahogy előbb, a kisfiú is ugyanolyan odadással csüng szavain, de a sön- tés dáridósai viaszbabákként szobroznak, akár a Csipkerózsika-mesében. Félbemaradt, megfagyott gesztusok, mozdulatlanságukban komikusán ijesztő testhelyzetek. Áron Gáborral koccint összeölelkezve — az idők végeztéig.

Lázas igyekezettel mozdítom végtagjaimat: mozdíthatók. Miként szemhéjam, állkapcám is. Csak a székről nem bírok feltápászkodni. Lőrinc bá’, a szavak koldus-prófétája szögez hozzá meséjével, amit ennek a szerencsétlen lurkónak mond. Szavai nyomán szétfoszlanak a külvárosi díszletek, hófehér karcsúságú dór oszlopok törnek a magasba, bíborszirmú, haragoszöld levelű liánokkal, s a halotti csöndben méltóságteljesen varázslódik elém egy sosemvolt szentély sosemvolt oltára. Drága- és féldrágakövekkel kirakott ereklyetartója fölött tűz lobog.

— Ez a Szavak Oltára. Eredj, kisfiam, érintsd meg az ereklyét! — mondja Lőrinc apó.

A kis srác odafut az oltárhoz. Robaj... Vízióm szilánkokra törik, megelevenedik a csapszék. Arra eszmélek, hogy Áron borral locsol.

— Mi van veled, hékás? Elájultál?

— Nem, nem — hebegem zavarban, s érzem ajkam szögletében a forró verítéket. Elkábultam ettől a ricsajtól. A bekövetkező pillanatok sorra cáfolják meg silány mentségemet. Penge Dodó rúgta be az ajtót, ezt a robajt hallottam. Odadülöngél a koldushoz, és nyersen a fiára bődül:

— Sok a süket duma! Mi a francnak lógsz ezen a vén trottyon? Egyebe sincs, csak a szavai! Pofakufár. Gyere, hazamegyünk!

A gyerek nem érzékeli jelenlétét, annyira elmerült a mesefolyamban.

— Hétszentségit a fajzatodnak! Azt mondtam, hazamegyünk!

Villan a penge. Lorca Vérnászában villanhatott így. A Szavak Koldusa össze- csuklik. Penge Dodó bénultan ácsorog fölötte. Mackófejét lehorgasztja, reszket. Mikor fölnéz, pupillái zavarosan ragyognak. Hangja tompán hull a helyzet ré- mület-kútjába.

— Száműzettünk a Szavak Katedrálisából...

A koldushoz rohanok. Apró hörgések jelzik, hogy tüdeje még dolgozik. A kölyök föléje hajol, s fülét hegyezve próbálja elkapni Mestere utolsó szavait. Lőrinc bátyó egy szót súg a fülébe. Tamáska bólint, nagy meglepetésemre csókkal illeti a koldus sebét, azzal kifut a csapszékből. Apja hibbantan kotródik utána. Sose látjuk őket többé.

Azóta meggyőződésem: a Szavak Koldusa halála pillanatában kimondta a Góle- met is életre keltő szót, Isten nevét. Ezt azonban csak az eltűnt nebuló tudja. Mi, a fogalom elkárhozottjai, tegyük hozzá: SZERENCSÉNKRE.