Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - HOLNAP - Buchlovics Péter: A fogalom elkárhozottjai (elbeszélés)

Buchlovics Péter

A fogalom elkárhozottjai

Akkoriban sokat jártunk a Pálmapalánta utcai kocsmába. Miért, miért nem, ebben a pipaködös, verejtékszagú lebujban ízlett leginkább a bor, s a Perhács mama készítette kocsonyából rendszeresen csaptunk lukulluszi lakomát. Egy este, midőn sarokasztalunknál Áron barátom fokozódó élvezettel bontogatta le a csülökdarab füstöltpiros húsát, ügyet sem vetve rá, miként halászom ki és majszolgatom sorjában a kocsonyástálba szeletelt főtt tojásokat, Gábor, a csendes harmadik, aki jobbára szemtelenül szenvtelen nyugalommal vett részt társalgásainkban, természetét meghazudtolva a vállamra csapott:

— Az aggastyán a sarokban... Vagy negyedórája mered ránk szüntelenül.

Tekintetemmel végigpásztázom törzshelyünk zugait, de a vénembert nem

látom. Penge Dodón akad meg pillantásom, Hollóhant grizzlytermetű, népszerű verekedőjén: úgy tűnik, a térdén csintalankodó zabigyerekét okítja éppen kifürkészhetetlen sorscsapások kivédésére, alkoholgőzös kobakkal.

— A bejárat mellett — határolja be súgva figyelmemet Gábor.

— Már látom. — Koszos, ősz csatornacsiga. Rongyai irgalomból lógnak nyomor torzította testén. Ráncszántotta kezében üres staniclit szorongat. — Mi ebben a szokatlan?

— Tévedsz. Neked semmi, hisz nem ismered őt. ö a Szavak Koldusa — e nevet barátom kínos pontossággal artikulálta.

— Ezért még nem kell megsüvegelnem az utcán.

— Eh! — csóválta meg fejét Gabi, odaintve a vénséget.

Komótosan totyogott hozzánk, ám egyszersmind fura határozottsággal, mintha magányában kizárólag erre várt volna. Megállt mellettem tanácstalanul, ujjal tétován motoszkáltak az üres tejeszacskón, szeme sugarát (mert annak a szempárnak sugara volt!) révedezve vetítette a légypiszkos falra. Hallgatott. Várt.

— Mi jót sikerült ma összeszednie, Lőrinc bátyó? — törte meg csendjét feltűnő nyájassággal Gábor.

— Csak egy kis szótörmeléket kérnék... Két napja éhezem a szavakat. Segítsenek, emberek. Akár hangmorzsával, kifejezésfalattal, száraz közhelykaréjjal, imahéjjal.

— A pokolba! Csinos kívánság, pátriárka barátom! Aztán hol tartod flssze- kunyerált kincseidet? — zengi Áron Jókedv-basszusa.

— Itt, ebben a zacskóban.

— Ugyan, bátyám, üres az a zacskó, mint a tenyerem.

— Hazudsz — szögezi le kíméletlenül az aggastyán. — Tőled nem fogadok el egy szót sem. Elkárhozott hazugságkövekre nincs szükségem ...

— Nocsak, rátarti kujonja, örül], hogy valakivel beszélhetsz! Adta sült bolondja! Szavakért rimánkodik, aztán nem fogadja el még a legegyszerűbb kijelentést se. Nem hazudtam! TI is tudjátok — fordul felénk dühöngő visszajelzésparanccsal Áron. Mi azonban némán bámuljuk az öreget, torkunkat leírhatatlan döbbenet szorongatja: a zacskóban vert aranyak csillognak, soha körmöcibbe- ket!

— Kérem, bocsássa meg barátunk könnyelműségét — nyögöm ki nyomorultan, ám a fehér üstökű, megvetéssel csörgetve tulajdonát, távozik.