Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)
guknak megér! Ne beszéljünk a pénzről! Nem kell, hogy azonnal ideadják. Ráér a jövő héten... Előbb, mint a jövő hét, úgysem költözök!” „Hová mennek lakni?”, kérdezte vihogva az asszony. „A szomszéd faluban van a feleségemnek egy viskója. Igaz, vályogbői, de nekünk megteszi. Az a fő, hogy önök jől érezzék magukat... Jól érzik magukat?” „Meghiszem azt”, visította az asszony, és nem gondolt többé a gyógyszerére. „A gyerekek...” A gyerekek még néha az eszébe jutottak. A kolbászt megették, a szalonnából valamicske maradt. Másik literes üveg, ezúttal körtepálinka került az asztalra ... Estére meglett a kakas és a tulaj felesége, viszont elvesztek a gyerekek ... Valaki levágta a kakast, mindnyájan segítették felfogni a vérét és megkopasztani. A tulaj felesége kibelezte, tepsire dobta, és betette a sütőbe, de előbb meglocsolta csipkeborral. Azt követően a körülállókat locsolta meg ... Az öntözködés után megitták, ami a csipkeborból maradt és sor került az almapálinkára ... Az asszony a gyerekeit siratta ... A tulaj feláldozta magát és elment őket megkeresni, de ő is elveszett... A gyerekek viszont meglettek, másnap délben ott találták mindkettőjüket a duny- hák alatt. ... A tulaj még nem volt sehol... A faházban szörnyű szag terjengett. A tulaj felesége egy kisszéken ült a ház előtti lejtőn, lelógó keze az eldőlt fiaskó után matatott. Nehezen forduló nyelvvel kérlelte őket.. . „El ne árulják az uram előtt, ha mégis elő találna kerülni, hogy nem ettek a kakasból. .. Megégett a cudar! Meggyulladt rajta a csipkebor ... Ha éhesek, és megvárják, főzök maguknak krumplifőzeléket. Gombával.” Nem voltak éhesek. Nem várták meg. A tulajt se! A leszakadt, elveszített és meglelt kipufogót elhelyezték a csomagtartóban, és bemásztak az autóba. Olyan kimerültek voltak, hogy a következő fordulóban megállította a kocsit egy tisztáson, mindnyájan kikászálódtak, leheveredtek az árnyékba, és szundítottak néhány órácskát. Amikor felébredtek, az asszony, mint akinek megvilágosodott álmában az elméje, kijelentette: „Nem lesz több fölösleges kirándulás! Ezentúl biztosra megyünk. Feladunk egy hirdetést!” így történt. Megfogalmazták, feladták, kifizették. Illetve kifizették és feladták. A sorrendre már nem emlékezett... Csak a félmalamra, amiért fél milliót kértek, és a sufnira, amely potom százezerbe került. Az apróhirdetésre jelentkezők közül az izgatott női hang volt az igazi. Belelihegve a telefonkagylóba, valódi faházat kínált. „No, erre kíváncsi vagyok”, jegyezte meg az asszony. „No, ezt megnézzük magunknak”, mondta előbb az asszonynak, azután az izgatott hangú nőnek a telefonba. Rögtön meg is egyeztek a következő szombat délutánban. Az izgatott hangú nőnek férje is volt, de ki tudja, mi okból, ügyesen titkolta. Egyedül jött a randevúra. Beültette maga mellé az „anyós-ülésre”. Mutassa az utat! A faház állítólag a szomszéd járás területén állt, úgy ötven kilométernyire, közel egy víztározóhoz. A település neve nem mondott számukra semmit. „Majd meglátják!”, mondta a nő izgatottan. Negyvennégy kilométer első osztályú út elhagyása után már ő is izgatott lett. Lekanyarodtak egy szűk, de még mindig aszfaltos utacskára, majd nekivágtak a meredek hegyeknek. Istenem, csak senki ne jöjjön lefelé, istenem, csak most az egyszer túléljem,
