Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: A műfaj neve: humanizmus, avagy Habent sua ... (Koncsol László: Nemzedékem útjain)

elegáns, távolról Ítélkező esztéta magatartása, írásaira életvitelével teszi rá a hitel pecsétjét.

Aztán jön a nyolcvanas évek eleje. S ahogy az már a perifériákkal lenni szokott, hozzánk, nemzetiségi társadalmunkba még a kontraszelekciós hetvenes évek pangása is késve gyűrűzik be. Körülbelül 77—78-ig irodalmunk a felfelé ívelés korszakát éli (ezt a művek mellett elsősorban éppen Koncsol László jelés tanulmányai, kritikái bizonyítják), 79 táján azonban támadásba lendülnek irodalmunk és kulturális életünk „latrina-emberei” (amint tudjuk, azokat az embereket, akik által „semmi nem jön a világra”, akik csak a latrinák tartalmát szaporítják, a 15—16. század nagy humanistája, Leonardo da Vinci „latrina-embereknek” nevezte), s ezeknek az embereknek sikerül egész sor jeles alkotónkat politikailag diszkreditálniok s iro- dalmilag lehetetlenné tenniök, s ezzel irodalmunkat a fejlődésben visszavetniök. S a diszkreditáltak között ott van Koncsol László is. Nem célja írásomnak a személyét ért méltánytalanságok előszámlálása, de két — könyvkiadónk történetében minden bizonnyal párját ritkító — adatot mindenképpen meg szeretnék itt említeni. Az egyik: Koncsol jelen könyvének kézirata 1984-ben került a kiadóba, s csak négy év megalázó vitái, kézirat- és lélekcsonkoló lektori huzavonái után jelenhetett meg, 1988-ban (lényegesen megcsonkítva persze); a másik: a kiadandó kéziratokat általában két lektor olvassa és bírálja, Kon- csolét kilenc olvasta és bírálta. Kilencen hümmögtek, óvatoskodtak fölötte, hivatkoztak határozatokra, doktrínákra, védték a benne foglalt történelmi tényéktől s a szerző néha talán elfogult, de mindig tiszta szenvedélyeitől az internacionalizmust, nemzeteink békéjét, a világbékét. S óvták gyakorlatilag természetesen a saját békéjüket, nyugalmukat, egzisztenciájukat az esetleges változásoktól, átalakítástól, peresztrojkától, glasznotytól. Csoda-e, ha közben Koncsol — korábban derűs — mosolya is megváltozik, más tartalmakkal telítődik. Ma már nemcsak sztoikus-epiku- reus bölcsesség van benne, hanem keserűség is, de ami ennél fontosabb: töret- lenség s ellenállás is.

Lacza Tihamér, Koncsol új könyvét méltatva ezt írja: „A Tanú írásába temetkező, majd a sajkódi magányba elbujdokló Németh László éppúgy gyötrődött, mint a dióspatonyi azíliumban pótcselekvéssel önmagának vigaszt kereső Koncsol.” (A közép-európai utas, Hét, 1989/29. szám). Az analógia találó, csak arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy Dióspatonyt Koncsol „azíliumnak” s ottani munkáját „pótcselekvésnek” érzi. Gyötrődik, mert joggal érezheti úgy, hogy az a polisz, amelynek felemelkedéséért korábban küzdött, most saját javaikért rettegő s Így belső szabadságukról lemondó egyedekre esett szét, s a korábbi kalokagáthiából eltűnt a szellem erkölcse, s maradt a test önzése, gyávasága és közönye, s keserű, mert mikor a hivatal „latrina-embereivel” egyes-egyedül volt kénytelen küzdeni, akkor ezt a széthullást a saját bőrén tapasztalhatta meg, de nem hiszem, hogy új munkahelyére úgy ment, hogy menekült. A humanista léiekre nem jellemző a menekülés mozdulata. A humanista ember sokoldalú, s ha egyik munkaeszközéről le kell mondania, akkor a másikhoz nyúl, s tovább dolgozik eredeti céljaiért. Koncsol Dióspatonyban írt helytörténeti munkáival is (úgy tudom, egy ezek közül már nyomdában van) a szlovákiai magyar (s egyben minden emberi) közösség felemelkedéséért munkálkodik, hogy az ember a poliszban megint azonos lehessen önmagával, hogy ismerve múltját, ne kényszerüljön hamis arcok viselésére, s hamis jelenek és jövők alakítására.

Igen, Koncsol mosolyában ma már állhatatosság és dac is van: megváltozott körülményei között is, más eszközökkel is korábbi céljaiért küzd. Vállalja sorsát, s ezzel is írásai hitele s hatása nő.

Oj kötetének talán legsúlyosabb s minden bizonnyal legmegrázóbb vallomása Fábry Zoltánról szól. Az irodalmat minden sejtjével élő és művelő felelős alkotó vall itt tanítójáról, példaképéről, a nagy humanista elődről. (Úgy persze — mesterhez méltón —, hogy a Fábry-képben benne van az ötvenes évek második felének s a hatvanas évek, a szlovákiai magyar „reformkornak” ellentmondásosan gyönyörű, mozgalmas története is, de ezt itt most nem akarom részletezni.) S ezzel kapcsolatban eszembe jut egy régi, Fábryról szóló tanulmány. A legjobb mert a legszenvedélyesebb, az írót az újkori történelmünk legfájdalmasabb aktualitásaiban értékelő s így legigazabb írás, amit valaha Fábryról olvastam. A fiatalon önként a nemlétbe távozó B. Nagy László írta 1966-ban. Cikkem befejező részében hadd idézzek egy bekezdést ebből a tanulmányból!