Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

— A faluban nektek van a legjobb vizetek — mondta —, orvosság!

— A szülét elviszi a tavasz — nézett utána nagymama —, a telet még megéri, de a tavaszt nem éli túl! Utolsó a régiek közül — követte tekintetével a meggörbedt szülét, aki meghalt és feltámadt, és nem bír annyi vizet inni, hogy csillapítsa vele örök szomjúságát.

A zápor virradat előtt állt el, az emberek alig várták, hogy felkelhessenek. Felöltöztek, előjöttek a házakból, lássák, mi történt éjszakai A növekvő fénnyel együtt fokozatosan tárult elébük a kaotikus éj üzenete. A falut roncsok, hulladék és szemét borítota, a két nagy topolyafa, melyet a tankok meghagytak annak idején, keresztben feküdt az utcán. Az udvarokon szalmacsomók, letört ágak és cserepek törmeléke hevert, a házak és pajták tetején, a cserép alól számos helyen kibújt a tetőszerkezet lécbordázata. Az orkán összedöntött fészereket, földre roskasztott színeket, felfordította a deszka árnyékszékeket. A Patak vize megáradt és kiömlött medréből, a zavaros víz szétfolyt az utcán, a kapu alját locsolta és a mederben hullámzott és hömpölygött az ár. A gerenda- hidak előtt fennakadtak az ágak és a szemét, a Balázs híd deszkákat fogott fel, a Felvégről hozta őket a víz. A Nagy híd oszlopain pedig mosóteknő és etetővályú akadt fel, sok más kisebb tárgyat a Lédec patakba sodort az árvíz. Mindenfelé rombolás és pusztítás nyomai látszottak, a hajnali kép mégsem volt vigasztalan. Langyosan friss volt a levegő, és a'z égbolt tiszta és mélykék. A felhőszakadás és szélvihar nyomtalanul magával vitte az aszályt. A föld párásán illatozott, és a kelő nap első sugarai fénylő tócsákon, csörgedező ereken és esőszagú, nedves barna földön pihentek meg, behatoltak az engedelmesen képlékeny anyagba és a szárazságtól megkínzott talajt élettel töltötték el. Füstölni látszott a határ, buján illatos, meleg párák keltek és a madarak tor- kukszakadtából énekeltek, mintha nászukra készülnének. Minden ujjongott, pedig ősz készülődött. Élettől duzzadt minden, mintha tavasz jönne, mintha a lét ünnepe készülődne, ujjongó változás, mely reményt önt az emberek szívébe és munkára ösztönzi őket, hogy megalapozzák a holnapot.

Sokan még aznap bejárták a határt, és hozták a hírt, hogy a mezőt elverte a jég, de a szőlőket nem érte. Csoda folytán a szőlők termése megmaradt. A határban nem tehetett sok kárt a jégverés, a kukoricát, répát amúgy is elpusztította az aszály, amiben pedig a jég kárt okozhatott volna, azt szerencsésen elkerülte. Felsőbb hatalmak akarták, hogy a rettenetes otelló és a pusztító nova termése megmaradjon? A tőkék gazdag fürtök alatt roskadoztak. Az eső is időben jött, meghizlalja a szőlőszemeket, jó termést ígért. Nem lesz kenyér, alig lesz tej és hús, de annyi bor lesz, amennyi már rég nem volt, gazdag bortermés mutatkozik, amilyen a régiek idejében lehetett, amikor még sokkal több volt a falu határában a szőlő. Akkor az idős férfiak szüret idején a hajlakokban laktak, áslúggal tisztították a mustot, vigyázták a karcos forrását, lehúzták és érlelték a borokat. Ám akkor még nemes szőlőfajtákból készült a bor, a nemes szilvániból és zöld velteliniből, a peszeki leánykából és a lévai kékfrankosból; a századfordulón a lisztharmat és a rettenetes filoxéra elpusztította a szőlőket, és a kedvüket veszített régiek ellenállóbb fajtákat, magántermő vesszőket, otellót és novát telepítettek a helyükre.

Az aszály után drámai ősz vette kezdetét. A gazdák szántani kezdtek, mint a megszállottak. Lovaikkal és ekéjükkel nekifeszültek a földnek, és feltörték az elgyomosodott parlagokat, vetéshez készítették az aszálytól megrepedezett és felhőszakadás gyógyította ugarokat. A faluban azonban nem volt vetőmag. Dönteni kellett, hogy a kevés megtermett őszi búzát elvetik-e, vagy kenyérnek hagyják. Azok a gazdák, akik állampolgárok voltak, és a betelepültek az államtól vetőmagot és szárazsági pótlékot kaptak. Gál István, Nyírő Béla és a hozzá