Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)
(vagy itt is csak a társad beszélgetett, míg te hallgattál?), hogy miről, az már a múlté, de az a kép, a kertnek, aj kertészlaknak a képe, meg a fűvel benőtt úton lépkedő nagylány, meg a kosár, meg a piros kendő a fehér pöttyökkel, a könnyű nyári ingen átsejlő barna foltok, s köröttetek a gyümölcsösből, a szomszéd kertekből, udvarokból, a Gelence-parti csalitból odaszűrődő neszek, rezzenések, füttyök, turbékolás, kakukkszó, s fölöttetek a felhőtlen, kék ég, amelynek a falán — ragyogva Izzik a délutáni nap, és körös-körül nyugalom és fiatalság és béke — mindez azóta Is elevenen él benned, nem zavarja diszharmónia. És három évvel később, emlékszel?, Ispilángon, az intemátusnak is használt kastély udvarán, hetedikes vagy nyolcadikos gimnazista fejjel azon tűnődtél, hogy majd egyszer, ha feleségül veszed a Hlatky Györgyit, nektek is lesz ilyen kis házatok egy nagy kert közepén, s ha munkából hazafelé tartasz, Györgyi kosárral a karján, fehér babos piros fejkendőben jön majd eléd a füves kerti úton. — + — Viktus bácsi... Két állomáshely, két vidék, két egymástól merőben eltérő környezet emléke fűz hozzá, de az elsőnek jóformán semmi nyoma benned. Merőben eltérő? Talán nem is. Hisz a dolgozószoba berendezése, a bútorok és a könyvek, no meg a szivarfüst mind a két helyen nagyjából ugyanaz volt; a plébánia egész belseje valahogy annyira összeforrt nagybátyád alakjával, hogy szinte akárhová ment, mindenütt ott érezted, láttad, hallottad, már-már körültapogathattad, a nyelveden ízlelhetted a könyvekkel, papírokkal, ceruzákkal, szemüvegtokokkal, szl- vardobozokkal, iratnehezékekkel megrakott komótos íróasztalt, odébb a két masszív bőrfotelt meg a díványt a kerek kisasztal körül, a hímzett szalagú csöngőt a falon (amilyet templomok szentélyében, a sekrestyeajtó mellett lát az ember), a tükrön, márvány lapos mosdószéket a porcelán lavórral és korsóval, a furcsa, kellemes-fanyar illatú szappant s az ugyanolyan szagú törülközőt, óapa díszoklevelét a templomi csöngőtől balra és a családi fényképeket a bútorzat közt nyújtózó falrészeken, a sok-sok könyvet az üvegajtós szekrények polcain, valamint a dohányzókészletekben, hamutartókban, üres skatulyákban, vagy egyszerűen csak a könyvek, papirosok összevisszaságának a zegzugaiban ki tudja mióta rejtőző-hányódó, esetleg egy-egy bútorláb mögül váratlanul előkandikáló, fóliában és anélkül eltett-eldugott-elgurult mézes, savanyú vagy pemetefű-cukorkát ... Örült spanyol! Örült spanyol! Örült spanyol! Megfogadtad, hogy következetesen ragaszkodni fogsz az igazsághoz, és tessék: bőrfotel, kellemes-fanyar illatú szappan, pemetefű-cukorka! S micsoda rafinált körítéssel: egy-egy bútorláb mögül (I) váratlanul (1) előkandikáló (!1), fóliában és anélkül eltett-eldugott-elgurult!!! Hát nem, fiacskám, ezt így nem lehet csinálni, hogy te most, túl a negyvenen, a hasadra ütsz és megköltöd a gyerekkorod élményvilágát! Mert vagy a puszta valóságot írod meg, vagy... De ml a puszta valóság?... Mi az, ami tényleg volt, és mi az, ami csak később, csak benned rakódott reá? ... A két parókia belseje valóban valami tömbszerű, kompakt benyomás-halmazzá sűrűsödött az emlékeidben, s valahogy összenőtt, összeolvadt Viktus bácsi egyéniségével. A könyvek tényleg ott voltak — rengeteget olvasott, és több nyelven, mert a németen, magyaron, szlovákon kívül tudott angolul, olaszul, franciául, legalábbis olvasni, ezeket a nyelveket csak úgy, magánszorgalomból sajátította el, talán spanyolul is tanult, ja és görögül, a görögöt még a gimnáziumból hozta magával meg a teológiáról, akárcsak a latint; a latin-származék olaszba, franciába játszva belejött, a legtöbb gondot az angol kiejtés okozta neki, mert a néma olvasáson túl az élőbeszéd is érdekelte, noha sohasem Járt
