Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Hubik István: A személynevek fordítása

múlt tükrébe? Mindenekelőtt a változandóság és a maradandóság kettős elvének érvényesülését, szép testvéri egyesülését látom. Mint mindenütt, itt is alakulnak, ha úgy Jobban tetszik, fejlődnek a dolgok, de nem mind, egy részük bölcs makacssággal ellenáll a fölösleges, értelmetlen vagy éppenséggel káros változtatás szándékának. Ez így persze igencsak elvontan hangzó megállapítás, és tudjuk, hogy a nyelv világában semmi se történik magától, itt mindennek az ember a cselekvő alanya, az ember a változtató is, a változatlanul megtartó is. Az ember, illetve az emberek, az egy nyelvet beszélő emberek közössége. Mind a két irányú magatartást döntően az ösztönösség vezérli, és a tudatosságnak csak az ellenőrzés szerepe jut. És ez így van rendjén. Tehát az ép nyelvi ösztön és a higgadt, józan értelem. Fordításról, illetve a fordításban való kezelésről lévén szó, a cél az, hogy az adott személynév lehetőleg zökkenőmentesen, szervesen illeszkedjék be az átvevő, esetünkben tehát a magyar nyelvbe, és ott természetesen hasson. Mármost arra a kérdésre, hogy mi zökkenőmentes és a józan értelem világánál is szerves, természetes beilleszkedési!, koronként más és más választ kapunk, mégpedig nemcsak a fordításirodalom területéről, hanem attól függetlenül is, az egyetemes magyar nyelvhasználat gyakorlatától.

Kisiskolás koromban az olvasókönyvünk számomra örökké emlékezetes cikkében, „A Vöröskereszt sarjadéka” cím alatt én még „Dunán Henrik”-ről olvastam. Ö mondta — máig is szó szerint tudom —, hogy „a harcképtelen katona nem ellenség többé, hanem segélyre szoruló embertárs”. A humánus nagy francia férfiú alakja képzeletemben egybekapcsolódott a Dunával, és sokáig dicsfénytől sugárzó homlokú, egyfajta dunai hajóst láttam benne. Továbbá Húsz Jánosról, Kálvin Jánosról, Luther Mártonról, Comenius (vagy Komenszki) Amos Jánosról, Brandíszi Jiszkra Jánosról, Trocnovi Zsizska Jánosról, Masaryk Garrigue Tamásról, Beneš Eduárdról tanultunk még a gimnáziumban is. Azóta már rég tudom, hogy a Vöröskeresztet Henri Dunant alapította, a Csehszlovák Köztársaság első elnöke Tomáš Garrigue Masaryk volt, őt követte az elnöki székben Edvard Beneš, és a második világháború utáni vezető államférfiak neve megmagyarításának kérdése még csak mint gondolat se vetődött fel. Tehát: (újra) Edvard Beneš, aztán Klement Gottwald, Antonín Zápotocký, Antonín Novotný és így tovább, egészen napjainkig. Ellenben a vallásalapítók, helyesebben szólva: hitújítók — hiszen a szándékait tekintve, lévén, hogy „a humanizmus és a reformáció egyeztetésére törekedett”, némi túlzással ide sorolhatjuk a nagy cseh nevelőt is — egyszóval a hitújítók meghonosodott magyar nevéhez nem nyúlt hozzá senki, még a hivatal se, változatlanul Húsz Jánost, Kálvin Jánonst, Luther Mártont, Comenius Amos Jánost mondunk és írunk. Bizonyíték rá a Helyesírási Tanácsadó Szótár, sőt az Of Magyar lexikon is, mely egyébként, különösen a kimagasló politikai személyiségek névírása tekintetében — hacsak nem koronás főkről van szó — következetesen igazodni látszik az adott nemzet nyelvében hivatalos mai formához. Vagyis Jan Žižkát, illetve Jan Jiskra z Brandýsá-t találunk benne, és csak zárójelben (vagy zárójel nélkül, eltérő betűtípussal) utal a magyar helyesírással irt régi, hagyományos magyar formára. Nem így Pogyebrád esetében; itt érintetlen és teljes a hagyományos magyar forma. Tehát Pogyebrád György, és ami utána eltérő betűtípussal következik, az épp fordítva: a cseh alakra utal. Igen, mert Pogyebrád választott király lett, és nyelvünkben ugyanaz vonatkozik rá, mint a világ többi koronás főjére, pontosabban: monarchájára (II. Szulejmán, I. vagy Nagy Péter, XIV. Lajos, János Károly, II. János Pál stb.).

No de lépünk közelebb az irodalomhoz, és ott nézzünk szét egy kicsit a házunk táján. Mindenekelőtt feltűnik a múlt és a jelen nyelvhasználata közötti lényeges eltérés. Ha a múltbeli gyakorlatra gondolok, könyvcímek és írónevek színesen zavaros egyvelege kavarog a fejemben: Karenina Anna, Lágerlöf Zelma, Hugo Viktor, Tolsztoj Leó, öt hét léghajón, Hviezdoslav Országh Pál, Verne Gyula, A csősz felesége, May Károly, Winnetou, A szkipetárok földjén, Goethe János Farkas és a többi. Szakavatottság híján nem merném biztosan állítani, de valószínűnek tartom, hogy a magyarításnak, illetve a magyarítás szellemének ez a merész foka azokból a kezdeti időkből eredt, amikor irodalmunk a hiteles tanú, Horváth János szerint lényegében fordítás volt. Az író- fordítók szuverénül, úgyis mondhatnók: önkényesen bántak az eredeti szöveggel, nem átültetendő önjogú értéknek tekintették, hanem egyszerű nyersanyagot, a hódítót megillető prédát láttak benne, és esetenként szőröstül-bőröstül megmagyarították, mai (vagy legalábbis tegnapi) divatos szóval élve azt mondhatjuk, aktualizálták. Feltételezhető,