Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - HOLNAP - Hajdú István: Majommese (elbeszélés)

— Végállomás — riadok fel a szürke dobozhangra. A Paradicsomból egy mozgó pléhkonzervbe. Ballagunk vidáman a csehó felé. Torkomban mintha egy forró sündisznó pörögne. Fa-vas-festék kombinációra ülünk le. A sündisznót hamarosan ürgévé változtatom. Dangsz, egy korszó szinte csattan a gyomromban. Csak szomjazzon a majom, mégiscsak én vagyok a gondolkodó.

Az emberek körülöttem nem virítanak a jókedvtől. Furák a mozdulataik, gesztusaik. Végtagjaik mintha megnyúltak volna, lomha járásukkal vízzel töltött ballonra emlékeztetne. Válluk roggyant, kezük térdükig ér, hirtelen, dinamikus mozdulatokkal nyúlnak poharuk után. Arcizmaik összekapódnak, görcsösen vicsorítanak. Az ivás előtt uhuhúval koccintanak. A szám úgy tátva marad, hogy egy kóbor méhraj odvas fának nézi. Az embereknek erős majombeütésük van. így ücsörgők tátott szájjal a vár alatti csehóban. Akkor hát roham! Elő azzal a faltörő kossal!

— Uhuhuhu — búcsúztat.

Vígacskán kimegyünk, fütyörésszük a „Megismerni a kanászt” c. népdallön- csöt. Majmos pofik jönnek szembe. Már csak pár darab Hašlerkym marad, úgyhogy csak púpavovič. Szakítsanak maguknak. Pucsítom a szemem, szeretek ébren járni. Szögesdróthoz érünk. Nagy, végtelen szögesdróthoz. Megtapogatom, szúr, még jó, hogy nem vezettek bele kakajót. Leszakítok egy púpavičot

— rászúrom. Végig rá kellene szurkálni az összes gubancra. Nincs annyi virág. Szemben meg a majmok. Pendítgetem a huzalokat, azzal szórakozok. Kifejezetten jól szól. Egy szessziont kéne összecsapni.

Megáll egy jeep, kiszáll, látni rajta, hogy orangután. Üvöltöz valamit.

— Ugorj be G-dúrba — üvöltök felé. Nem ugrik, azaz hogy igen, de hozzám. Rámutat egy gigászi nagy zákazovic táblára, megfenyeget, tovább megy. Hát mégis, csak a kockafej a jó. Bizisten, kockára préseltetem. 50 centi lesz egy oldala.

Szóval a = 50 cm, az űrtartalma pedig a3, tehát V = a3 = 503 = 125000/cm3.

Zöldre festetem. Terepszínűre. Vagy pöttyösre. Lehet vele majd gurítani.

A drót csak kúszik és kúszik. Acélja meg nincs az országnak. Csak egy irányt lehet tartani. Tartjuk. Nem tudunk szállni. Ikarusz tudott. Pofára is esett. A majmok meg jönnek. Hová mennek a majmok?*

Végre itt a vár. Mint a nyúl, futok felfelé. Mindenki fut. A gorillatípusok különösen. Túl lassúak. Nehéz a szerkó. Veszünk bilettát. Bent is vagyunk. Jól bekerítettek. Fütyörészni kell ilyenkor. Fütyülünk. Zákazovics.

Nézem a történészek csűröseit a múzeumban. Nagy kövek, fabunkók — ócska vackok. Hogy lehet ezekből nemzeti kultúrákat megállapítani? Autogram nincs, ma nem dedikálunk. Az udvaron a kútba dobok egy marék aprót. Majd a strá- zsák kiszedik. Már lógatom is a lábam a vár faláról. Magas. Alattam szögesdrót, utána a Duna, Donau, Dunaj, kinek hogy tetszik. Jön egy gorilla. Már tudom. Leszállók. Látcsövet kínál. Át szabad nézni. Kérdem, hova? Oda. Hova oda? Hát oda. Átnézek. Odaát ugyanolyan emberek. Fürdenek a Donauban. Fognak egy banánt, beledobják a Donauba. Elúszik. Még egyet. Elúszik. Sokat. Elúsznak.

Hol lehet itt banánt kapni?

A gorilla nem tudja. Bamba. Adok neki egy Hašlerkyt. Még bambább.

Jövünk lefelé. A szögesdrót mellett. Hosszú út vár ránk. A busz megálló mesz- sze van. A szögesdrót mellett. Maradt még Hašlerky. Szétosztom. Elszopogatjuk. Nehéz a vállam — hosszú az út.

Tóth László Hová mennek a katonák? c. verse kissé megpatkolva