Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - FIGYELŐ - Stilét Tamás: Siva Stabat + + + + Furiosa (Egy kívülálló portréja)

vér. Hangtalanul fohászkodik mértéktelen szomjú molochjához.

Monolitikus hit szerteröppenő mozaikja. Körülötte hangorkán hőmből, örök-vesztes sereg kórusa: .. de nekem — csak — saját hullámat hagyja ez a kor”. Csak a kialudt, petróleumos bűzt árasztó kellék füstölög tovább. A performer az alternatív európai akcióköltészst élvonalába lép. „Ráeszméltem, hogy a Művész Űtja az élet. Ha választanod kell élet és halál között, habozás nélkül válasszad az életet.” — vallotta egyik delejes valóságában.

1986 telén létrejön az Aphasia Teátrum, Szabadka város első off-off színtársulata, melynek névadója és alapító tagja.

Az Aphasia Teátrum a multimediális neomágia gyakorlatát műveli, alakjai egyszerre reálisak és mitikusak [„hajdani maskarák tánca a gödör körül”): megidézik a történelem mélyrétegeit, ősi szertartásokat és misztériumokat élesztenek fel, új jelentésekkel ruháznak fel régi jeleket: a poézis mint varázslás, a színjáték mint mágia jelenik meg az elektronikus mantrává alakított komputer-költészet, a fonikus deformátorokkal és effektusokkal kezelt emberi ének-beszéd, az egzotikus hangszereken előadott barbár/minimalista zene, a kabukit idéző rituális performance forgatagában és szédületében. Az ATARAXIA a bűnös, szenvedélyes tsstvérszerelemben élő Kao és Déva megtisztulásának rituális drámája. Az emberi közösségből kitaszítva, megalázottan és dacosan érkeznek Siva, az életet elpusztító és megújító istenség szentélyébe, hogy születendő gyermekük egészségéért könyörögjenek. A szentély időtlenségében, a Háromarcú kegyetlen próbatétele közepette elég múltjuk-jelenük, s ők az ember létét gúzsba kötő két fő előítélet: a halálfélelem legyőzése után az ataraxia, a lélek rendíthetetlenségének birtokába jutva lépnek ki a gomolygő jövőbe. Siva inkarnációja:

L. E. Hamvasréz bőr. Szénfekete arcban csillogó arany szemek:

„Bushi! Az élet nem két kiló emberi hús. Fekete húsod szentélyem tüzében nem hamvad el! Az élet nem kétezer kiló emberi hús. Asszonyod türkiz szeme szentélyem éke lehetne!” Rengő, bronz csecs. Arany arcban tűnődő zöld szemek: „Bushi! Az élet nem kétmillió kiló emberi hús. Gyermeked aranyló csontjait két türkizért megválthatod!” Sikoly, mosoly. Átok, ima. Küzdelem, békesség. Tűz, hús.

Stabat Mater Dolorosa. Toronymagas dolmenen táncol, vakon.

Stabat Siva Furiosa. „Istennek kell lenni mindenestül!” — kiáltotta egyik delejes valóságában. 27 éves. „A valóságban kell élni mindenestül!” — vallotta egyik delejes kiáltványában. Súlyos gondok köszöntenek a házaspárra: munkanélküliség, közöny, kölcsönök. Fizetetlen lakbér, kiegyenlítetlen villany-, víz-, telefon-, szemétszámlák, mindenkinek tartozik, kérek — köszönök. Köröttük krízis van, infláció van, devalváció van. Van és Nincs. Lét és Idő.

Most majd én simogatlak téged. Triceps munkás a Nitrogénműben, jobb karját kiégeti a forró lúg. Aphasia háziasszony a fűtetlen albérletben, bal karját kiégeti a fröcskölő olaj. MOST MAJD ÉN SIMOGATLAK TÉGEDET: súlyos, emberformájú bábot vonszol be a hátán a porondra a Fiú/Lány: halálos ellensége és lényének éhsége is ez a test. A gyermekkor egy kitörölhetetlen emléke és egy skizoid felnőtt-korban vergődő értelmiségi tudatárama tárul fel előttünk: simogatás vagy verés, ölelkezés vagy ölés nem változtathatja, nem válthatja meg fatális létezését. A Tolnai-novella fonikus történésre és akinetikus élőképekre való lebontása sejtelmesen erotikus és kegyetlen aurát ad a performance-nak. A zsengét és érettet, férfiút és asszonyt corpusába olvasztó kortalan, androgin Humanoid harca az infantilis és romlott, kíméletlen és ledér, élettelen és nemtelen alteregójával, a Nihillel — miközben egy szőrszálon függ feje fölött a hangtalanul kacagó dúskálódó, a kegyenc Lét álombunkója—