Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Kovács Tibor: A második életrajz (Béládi László—Krausz Tamás: Sztálin)

1925-ben a XII. pártkongresszus hangsúlyozta, hogy a NÉP megteremtette a feltételeket a gazdasági ziláltság felszámolásához. Ez magával hozta az iparosítás megkezdését. Az 1925-ös XIV. kongresszus az iparosítás kongresszusa lett. A gazdaság helyreállítását szolgálta a pénzreform, a stabilizált rubel. A húszas évek második felére a Kamenyev—Zinovjev—Trockij triász köré csoportosuló ellenzék az 1926. április 6—9-ei plénumon a fokozottabb iparosítás programjának elfogadását követelte. A szerzőpáros leszögezi, hogy „az ellenzék politikailag a XV. kongresszuson, 1927 decemberében szenvedett végleges vereséget. A kongresszus december 18-án hozott határozata alapján csaknem száz ellenzékit kizártak a pártból. Az indoklás szerint Trockij csoportja kispolgári elhajlásban, az egyesült ellenzék szociáldemokrata elhajlásban vétkes... a párt, amely politikai mozgalom volt, az apparátusok gépezetévé válik”.

A szovjet gazdaság szempontjából is jelentős a XV. kongresszus. Feladatul tűzte ki a mezőgazdaság kollektivizálását, a ku- lákság elleni harcot, kidolgozta az első ötéves tervet. Béládi és Krausz jó érzékkel látta meg az összefüggést a gazdaságfejlesztés és a frakcióharc között az ideológia orvén. A kor jelszavát a „szocializmus egy országban” jelszóban fogalmazták meg.

„E jelszó és egyáltalán a szóban forgó viták kifejlődéséban a középponti motívum a »trockizmus elleni harc* volt. Trockij nézeteinek alapját — nem ok nélkül — a permanens forradalom elméletében látták, s a vele szembeni »többség«, Sztálinnal és Buharinnal az élen, erre kereste a megfelelő ideológiai választ.”

Az ideológiai lepel mögött — a szerzőkettős szerint — Sztálin pragmatizmusa munkált: „Ö nem a szocializmus valamilyen szélesebb perspektívájából indult ki. Kizárólag a »pillanat«, vagyis az adott helyzet, a politikai hatalom egzigenciái érdekelték: az erős állam megteremtése. Sztálin a »túlélés« pragmatikusa volt; persze a túlélés a Szovjetunió létének is az alapproblémája volt.”

1930. január 5-én a Központi Bizottság határozatot hozott a kollektivizálás üteméről. Megtörtént a kulákság mint osztály felszámolása, melynek során azonban sok túlkapást is elkövettek. Ez ellen lépett fel március 2-án a Központi Bizottság.

„Sztálin 1933 tavaszán megerősítette po- zíciójít azáltal, hogy »győzött« a »mezőgazdaság frontján«.” A sztálini diktatúra kialakulása erőteljessé vált, bár az egyes csoportok (Rjutyin, Lominadze fellépései) kritizálták, és követelték Sztálin lemondását, sőt az 1934 elején ülésező XVII. kongresszuson nem választották meg főtitkárnak. A vezető funkcionáriusok Sz. M. Kirovót látták volna szívesen a főtitkári poszton. 1934. december 1-jén Kirovot a Szmolnijban agyonlőtték. A Kirov-gyilkos- ság után megkezdődött a koncepciós perek (Zinojev és Kamenyev pere, a Radek— Pjatakov-ügy, Buharin és Rikov elítélése) előkészítése és lebonyolítása, a munkatáborok felállítása, teljes népcsoportok áttelepítése. Jagodát 1936-ban Jezsov váltja fel a Belügyi Népbiztoság élén (Jezsov-éra). A szerzőkettős tények és statisztikák egész sorát vonultatja fel a sztálini személyi diktatúra következményeinek szemléltetésére, melynek felsorolása nem a recenzió feladata.

Béládi és Krausz politikai-lélektani-jel- lembeli megvilágításban elemzi Sztálin és közvetlen munkatársai (Molotov, Berija, Visinszkij, Kaganovics és Zsdanov) személyiségét, később foglalkozik Sztálin második világháborús tevékenységével.

A háború váratlan bekövetkezéséért és a háború okozta emberi és anyagi veszteségekért a szerzők a felelősséget Sztálinra hárítják. Elfogadják azt, hogy 1939-ben a szovjet—német paktum idején „a Szovjetunió előtt ott és akkor nem volt más lehetőség. S ekkor úgy tűnt: a Szovjetunió csak önmagára számíthat”. Viszont felróják Sztálinnak a Komintern népfrontpolitikája iránti közömbösségét, a tőle független baloldali csoportok üldöztetését Spanyolországban, a Vörös Hadsereg szinte teljes felső- és középszintű káderállományának elpusztítását, a hadiipar visszaesését a háborút megelőző két évben, a katonai vezetés fatális hibáit (pl. a csapatoknak minden áron tartaniuk kellett állásaikat, kedvezőbb pozíciókat sem foglalhattak el), a könnyű győzelem propagandáját stb.

A háború második szakaszában — írja a szerzőkettős — Sztálin megváltozott: „A szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon megfontolt, erőt mutató és ravasz államférfiként szerepelt, a hadi események irányításában is felnőtt a feladatához, és a támadó hadműveletek idején — hiába, az ő lételeme a támadás volt — hadvezéri kvalitásai is megmutatkoztak.”

A háború után Sztálint „az élet egysze