Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén

vagy egyéb intézeti forma) nincs rendszeres kutatás.

Hadd idézzem a Kortárs legutóbbi (1989/5) számából Huszár Sándor 1980— 81-es nyilatkozatát: „Egy olyan kis irodalomban, ahol nincs Akadémia, nincsenek különböző intézetek, ott Szász János (ti. kilenc nyelven beszél — B. K.) egy akadémiai intézettel ér föl.” Azóta nyilván maga is tudja már, mekkora tévedés volt ez. Zsákutca lehet csak, ha bogárgyűjteménynek fogjuk föl a kisebbségi kultúrát: Tamás Gáspár tud görögül, Szász hollandul, Domokos csinálja a kiadót, Méliusz az öreg avantgárd, Szőcs a fiatal... stb. Hogy mindez mennyire perspektívátlan, azóta kiderült. Olyan társadalomban élünk, amely majdnem totálisan intézményesítve van; s ha és ami ebből kimarad, bármikor a számkivetettek, a vándorcigányok sorsára juthat — azután pedig egyhamar valami miskolci vagy tőketeretesi kényszerlakhelyen találhatja magát, azaz — gettóban.

Az intézményesség bizony nem csak a kritika szempontjából fontos!

3. A gettópszichózis — amely kulcsfogalommá lehet irodalomtörténetünk értelmezésében — sem csak ott pusztít, mármint a kritikában, de ott is. Ott az irodalom, a kisebbségi irodalom egységének fikciójaként jelentkezik. Megjelenik a magyar irodalom Révai-féle „fővonulatának” torzképe mint a „csehszlovákiai magyar költészet mozgási dialektikája”, amelyen bizony kívül is lehet maradni (Roncsolnál), s nem éppen formai okokból. Ki tudja, miért oly vonzó a „fővonulat” képzete, biztosan a „föcsapás iránya” is szerepet játszott ebben, Sztálin végül is győztes hadvezér volt. Az irodalmi egység közép- és kelet-európai kényszerképzetében persze szerepe van magának az írószövetségnek is, amely, mi tagadás, ugyancsak Sztálin nevéhez fűződik mint monopolszervezet. De van aktuális tünete is e pszichózisnak. A közelmúltban keserűen tapasztalhattam: ahelyett, hogy a differenciálódás, a sokszínűség érdekében lépnének fel íróink egyöntetűen, némelyek a hamis egység, a Koncsol által már húsz esztendeje is kárhoztatott népfrontosság nevében és szellemében tekintenek második irodalmi folyóiratunk, a Poszt kezdeményezésére, ami néha azt a benyomást keltette, hogy ezzel szemben szeretnék kijátszani az ugyancsak szükséges kulturális és irodalmi hetilap tervezetét. Ha ez sikerülne, az

eddigi állapot hosszabbodna meg! Egy folyóirat, egy hetilap stb. — mindenből egy, mindenben monopólium. Láttuk, hová vezethet mindez — Romániában. De így van a kritikában is. Csehszlovákiában is! Mégis, mintha a Posztnak már születése előtt a Mladá tvorba vagy a Mozgó Világ sorsát szánnák időnként, noha az nemcsak kritikai, hanem legtágabban irodalmi, sőt kulturális közügy.

4. Az iméntieket nem lélektani oldalról tekintve elmondható: a folyóirat-, illetve a publikációs (pl. kiadói) monopólium léte a kritika biztos ellenszere. Több lapunk van ugyan ma is, ám gazdáik s így maguk is egyetlen monolit struktúrába illeszkednek.

5. Minél hangosabban kérjük számon a kritikusoktól a kritikát, annál inkább hallgatni fognak. Ezt már Révai József is tapasztalhatta. A lefele mutogatás, a lefelé irányuló számonkérés ugyanis nem tipikusan kisebbségi kulturális tünet, hanem a sztálinizmus reflexe. Mindig a főideológus dörgött leghangosabban a sematizmus ellen, s nemcsak Magyarországon. Nem a kritikusok felmentését javasolom ezzel, s nem a társadalmi viszonyoktól várom, hogy kritikát írjanak, ha majd demokratikusak lesznek — azt azonban állítom, hogy meddő gesztus lefele hárítani, a megkötött kezű szerzők és szerkesztők vállára rakni egészen más valakik felelősségét. Ilyen teher alatt nem nő a pálma sem! Lásd a hetvenes évek cseh irodalmát, s lásd ugyanazon időszak szlovákiai magyar irodalmának vergődését, pótcselekvéseit, eufémizálódását. Másfajta terhek serkentik az irodalom fejlődését: az életéből, szükségleteiből fakadó feladatok, lehetőségek és kihívások súlya és komolysága.

6. Nem lesz kritika, ha vitáinkat csúsztatások fogják jellemezni, ha mindig másról fogunk beszélni, mint amiről szó van: ha a differenciálódás igénye vetődik fel, akkor az egységről, s ha egység kellene egy közös ügy érdekében, akkor klikkekről, a fiatalok pártütéséről s hasonlókról. Talán fölösleges bizonyítanom, hogy ez zsdanovi logika, amely hihetetlenül szívós.

7. Legendaoszlatás nélkül sem lesz kritika: erről voltaképpen már megemlékeztem. Ilyen legenda volt az ún. „nyelvész- kedő”, esztétizáló kritika veszélye is, amelyet többen a valóság, a realizmus követelményével igyekeztek mintegy semleges!-