Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Tőzsér Arpád: A szlovákiai magyar líra 1988-ban

teret” — mondja egy helyen), s a hiánynak mint életérzésnek a tragédiáját fokozza benne a világtörténelem nagy hiányokainak (Katyn, 1944 stb.) verssé élése is.

Ezeket a verseket vizsgálva azonban íme kétszer is kénytelen voltam leírni a „megélés” („verssé élés”) kifejezést: a Bujdosás című ciklus versei nagyfokú her- metizmusuk ellenére is élményversek. A történés, az aktivitás már a v<irs előtt is létezik, ezekről a vers csak mintegy beszámol.

Másfajta történés éu aktivitás a Balla- kötet első ciklusának, a Textus verseinek a történése és aktivitása. A beszéd modalitása ugyan itt is kijelentő, beszámoló jellegű, de mivel a vers tárgya itt legtöbbször maga a vers (a vers természete, születése, alakulása, mozdulásai), a szöveg elveszti másra, versen túlra irányultságát, tükröző jellegét. A vers segítségével nem valami mást akar a költő megismerni, a vers önmagát akarja tudatosítani. Ez a fajta Balla-vers: a vers-tudat történése. S az olvasó csak ezt a történést ismerheti. Előzmény és következmény nincs. A költőből mint a vers előzményéből csak a leglényegesebbet: szellemi aktivitását ismerjük meg, s ennek az aktivitásnak a legjellemzőbb összetevője a vers által önmagát megteremteni igyekvő létezés kínja.

Balla Kálmán a Textus ciklust kötete elejére tette, én a végére tettem volna. A versFORMA, Az ígéret földje, az Előkészületek, a Vigasztaló Kavafisznak, az Egy költészet önarcképe, a Te válaszolsz, az Ariadne féle versek jelzik a lehetséges továbblépés irányát. Azt az irányt, amelyről egyelőre csak annyit tudunk, hogy a világszűkítő élményköltészettől, vallomáslírától s ennek hagyományától elfelé s az emberi tevékenység közvetlen és teljesebb versbe juttatása felé vezet.

Az 1988-as év szlovákiai magyar lírájának meglepetése számomra Keszeli Ferenc Zátony a bárkán című kötete. Keszeli első verskötete 1972-ben jelent meg, s akkor a fiatal költő mohó irodalomélése mellett nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a második kötetét képes lesz 17 évig dajkálni, csiszolni, finomítani. S azt pedig még kevésbé, hogy a „komplett járdaszél” kezdeti polgárellenes lázadását később jelentős intellektuális töltéssel a hagyományos versbeszéd s a személyiség hagyományos szerepfelfogása ellen tudja majd fordítani. Pedig pontosan ez történt: Keszeli Zátony a bárkán\& az első elejétől végig „posztmodern” szlovákiai magyar verskötet. Valahol azt olvastam, hogy a posztmodernizmust a „mintha” szóval lehet a legteljesebben jellemezni: a posztmodern költő „attól” költő, hogy úgy tesz, mintha költő lenne, s a verse attól vers, hogy úgy ír, mintha verset írna. A mai Keszelinek és második kötetének pontos karakterisztikája ez. A Zátony a bárkán szerzője olyan klasszicizáló versbravúrokat produkál, mintha a Nyugat nem tudom hányadik nemzedékébe készülne, s úgy forgatja a szót, dörgi a tetszetősebbnél tetszetősebb moralitásokat, hogy a legváteszibb költő- vátesz is megirigyelhetné, de az olvasó már a második-harmadik sornál érzi, tudja, hogy ez a versnyelv a hagyományos formák, a rím, a hangsúly, a metrum, a metafora kiüresedését, elerőtlenedését demonstrálja, s a költő e korábbi felségjelvényeinek dehonesztálásával és fokozatos elhagyásával a költői szerep magánemberi szereppé sorvadását éli meg a szemünk láttára. A groteszk látás, a parodizáló hajlam, a szójáték, a belső rímek s ezzel egy- időben a tárgyleírások komolytalanságba hajló halmozása már az induló Keszelinek is erőssége, de míg ott mindez sokszor öncélú verbalizmusként árad, kavarog, addig itt a szókavalkád — művészettörténeti, történelmi, sőt bölcseleti tartalmakkal gazdagodva — megleli irányát: önmaga ellen fordul. A szokványos versobjektumok (a természet, a haza, a szerelem, a lélek dolgai stb.) helyett itt is gyakran maga a vers, az irodalom, a művészet a tárgy, ezzel is egyfajta ontológiai szkepszist működtetve, amely számára a tudat dolgai valóságosabbak, mint az objektív valóság. S így lesz a Keszeli-vers ma: szkepszis mint versépítés, mint tevékenység.

A hagyományos líranyelv és költői szerep elutasításában, s ugyanakkor a költeménynek a költő cselekvő létezéseként való prezentálásában a legmesszebb ezúttal is Cselényi László, a szlovákiai magyar költészet legelszántabb kísérletezője megy el. A Kiegészítések Hérakleitoszhoz című kötet nagy vállalkozása, A megíratlan költemény a költő eddigi forma- és szerepújító vívmányai összefoglalásának látszik. S egyben a legerőteljesebben tükrözi a költőnek azt a felismerését, hogy a megelőző líratörténeti korok és művek központi fogalma, a metafora kimerült, el- szubjektivizálódott, ismételt megújítása (a hasonló és hasonlított elem közti távolság állandó növelése) eljutott a végső pontig.