Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Tőzsér Arpád: A szlovákiai magyar líra 1988-ban

tasztrófájától” mint témától. (Kövesdi ugyanis azt írta, hogy „nem izgathat minden költőt a »nyelv entrópikus katasztró- fája«”).

Kövesdi Károly kritikája tehát egyszerű félreértésen alapszik, mondhatnánk le- gyintve, ha nem éreznénk magát a félreértés tényét is jellemzőnek: az utóbbi 10— 15 évben költészetkritikai értékrendünkben rendkívül sok a zavar, a bizonytalanság, a „félreértés”. Szegényes kritikai irodalmunk fő árama megint az az ötvenes években kialakult, kicsit ugyan közben kulturálódott, lényegében azonban mégis csak naturalista értékítélet, amely szerint az irodalmi érték legfontosabb ismérve a közvetlen társadalmi hasznosság. Emellett szaporodnak irodalmunkban a „tetszik-nem tetszik” érvet még mindig perdöntőnek tekintő szubjektív-impresszionista recenziók is, sőt, ha gyakorlatában nem is, de közhelyeiben tovább tengődik a hatvanas évek második s a hetvenes évek első felében dívó szövegközpontú esztetizáló kritika is.

S e sok túlélő értékítélet közepeit persze senkinek eszébe se jut, hogy kritikai gondolkodásunkat rendszerezendő, talán vissza kellene nyúlnunk azokhoz az esztétikai állandókhoz, amelyek minden modern esztétikában megtalálhatók, s amelyeket tanulmányozva talán a mi sajátos kritikai értékrendünket is megújíthatnánk.

Nem lehet itt most feladatom e fent megcélzott esztétikai állandókat elősorolni, de egyet — amennyiben a Kontextusbeli jegyzetemben is éppen erről volt szó

— mindenképpen meg kell említenem: Az esztétikai értéket a modern esztétikák megalkotói — Hegeltől a lengyel Ingarde- nig és a szovjet Vanszlovig — valamennyien az emberi tevékenységgel hozták ösz- szefüggésbe. „Az ember saját magát szemléli az általa teremtett világban” — mondja Marx, s a későbbiek során még azok az esztéták is, akik nem Marxból indulnak ki, arra a meggyőződésre jutnak, hogy ha az esztétikai értéket meg akarjuk határozni, akkor „A mindenekelőtt létezni vágyó, tulajdon élethelyzetét aktívan megalkotó, önnön személyiségét meglévő adottságaiból cselekedve megépítő embernek a koncepciójából kell kiindulnunk” (Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátosságai, 32. o.]. S ez ugye összecseng azzal az „irodalomeszménnyel”, vagy .gondolkodási szférával”, amelynek a lényegét én az inkriminált jegyzetemben egyfajta szellemi aktivitásként fogalmaztam meg. Fogadjuk el hát

mai esztétikai értékkutató vizsgálódásunk kiindulópontjául is ezt a tételt: mennyiben a „létezni vágyó”, a „tulajdon élethelyzetét cselekedve megépítő ember” a hőse és tárgya az 1988-as szlovákiai magyar lírának?

Ha a bevezetőben felsorolt hat verseskötetet ilyen szempontból vizsgáljuk, a vizsgált versanyag hozzávetőlegesen két részre oszlik: az egyik részt itt is a sze- mélyes-vallomásos típusú versek alkotják, a másik részt a „teremtett világú” művek, a „létezni vágyó ember” létezéseként ható szövegkonstrukciók, vagy legalábbis az ilyen konstrukciókra tett kísérletek. Az első csoportba — megintcsak hozzávetőlegesen, a legáltalánosabb versjellemzőket véve alapul — Dénes György, Gál Sándor és részben Varga Erzsébet verseskötetei tartoznak, a másodikba pedig Balla Kálmáné, Keszeli Ferencé és Cselényi Lászlóé.

A személy es-érzelmi-hangulati-vallomá- sos líra fogalmát a legteljesebben Dénes György Elfogy a fény című kötetének a versei merítik ki. Hagyományos élményköltészet ez: a versek tárgya mindig a költőnek a külvilághoz vagy saját érzelmi életéhez, legtöbbször halálhangulataihoz fűződő élményei. A költő ezekről a személyes élményekről kötött formában, a hagyományos képi-retorikai eszközök segítségével beszámol, vallomást tesz.

Az öregedő költő „őszikéit” olvashatjuk az Elfogy a fényben, s nemcsak úgy, hogy a kötet darabjai az elmúlásról szólnak, hanem úgy is, hogy a hagyományos poétikák követelményei szerint jól formált, míves munkák ezek. Ennek ellenére vagy inkább éppen ezért létezésünk mélyebb rétegeit nem mozgatják meg, nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy valahol már olvastunk hasonló verseket, hogy a költő nem a saját egyszeri sorsát, nem a személyt fogja meg verseiben, hanem a személyes vallomásnak azt a lírai formáját, amelyet a vonatkozó lírai hagyományok lehetővé tesznek. Szellemi aktivitása így nem létezésének versben való továbbépítése, hanem a vers előtt létező hangulatainak, érzelmeinek s a vershagyományoknak a reprodukálása.

Gál Sándor Egyetlen idő című kötetében alig találunk kötött formát, szinte ahány cím, annyi szabad vers, valamiképpen azonban ezekből a versekből is a re- produkáltság hangulata árad. A szemantikai síkot tekintve Gál is saját hangulatait, lelki állapotait reprodukálja (csak míg Dé-