Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - Simkó Tibor : Lösz (Első rész]

sütéses [vagy borongós? vagy milyen?] tavaszi délelőttön maga is olajra lépett, méghozzá nem is egyedül, hanem az erdei munkára kivezényelt rabok rábízott csoportjával; egy szó, mint száz: Sušicén árnyékszékül használt bődön bűzlött a cella külső és belső ajtaja között, a falakat, a berendezést bizony megviselte az idő, de más okok mellett talán ezért is: volt annak az épületnek romantikája, sajátos légköre, volt életszaga, s az ilyen környezetben, még ha börtön is, van valami vonzó; a turócszentmártoni fogház, ahol — útban Sušicéról Sü- rögre — egy éjszakát töltöttél, kongott az ürességtől: öten se voltatok benne talán, s cellák ajtaja tárva-nyitva, a szükségeteket is kint végeztétek, kint hámoztátok [az ebédhez?] a krumplit, s vacsorára, emlékszel, olyan bőséges adag lencsefőzeléket kaptatok, hogy lencsével aligha laktál úgy jól valaha is, mint akkor; a sürögi cella vécéje igazi WC volt, vízzel öblíthető csésze, amelyben két vaskos lábnyom mutatta, hol kell leguggolni, az ajtón a patriarkális kémlelőnyílás helyett optikás kukucskáló [amelyről sohase tudhatta az ember, nem leselkedik-e rajta valaki, míg a pléhkoronggal födött nyílás mindig őszintén elárulta a kíváncsiskodót, azon keresztül társalogni is lehetett, ha olyan arc jelent meg a lyuk túlsó oldalán, amely késznek mutatkozott a társalgásra, sőt apróbb tárgyakat, cigit, gyufát, összehajtogatott cetliket is át lehetett rajta juttatni, nem beszélve arról, hogy a kis bádogfödőt belülről is félrepöckölhetted, ami egy börtöntöltelék szabadságérzete szempontjából korántsem elhanyagolható mozzanat], a frissen meszelt rideg betonfalak meg az új berendezés minden egyéni színt nélkülözött, s ez az arcnélküliség mintha az emberekre is átragadt volna: noha csak ketten laktatok a cellában, jóformán nem is emlékszel a társadra — úgy rémlik, valami értelmiségi lehetett, de hogy közelebbről ki volt, miféle, miért ült, mióta, honnan került oda, mindez mintha soha nem is érdekelt volna, amikor beszóltak érted a korszerű cellába, majd sivár, zegzugos folyosókon keresztül a bírónő elé vezettek [vagy ez is: volt a sürögi börtönnek udvara egyáltalán? —folyosókra, betonfalakra emlékszel, de udvarra nem], szinte lépésről lépésre érezted, hogyan vesz erőt rajtad a remegés: amint ott álltái annak a törékeny, ideges, nem éppen fiatal asszonynak az asztala mellett, hátad mögött a börtönőrrel, már az egész tested járta a Vitus-táncot [pedig akkor talán még nem is hallottad, amit a bírónőről beszéltek: hogy a fölkelésben pisztollyal sajátkezűleg nem tudom hány embert lőtt agyon], életedben mindössze kétszer tapasztaltad magadon ezt a remegést, a másik alkalomra már nem futja az emlékezetedből, talán még Sušicén volt, talán már Ispilángon, mindenesetre valószínű, hogy az is valamikor a fogságod alatt kapott el, ez a bíró[nő]i kihallgatással kapcsolatos idegtánc azonban határozottan él benned, a sürögi börtönben eltöltött egy hétből alig maradt meg egyéb számodra, mint az épület kor-[beton-]szerűsége, a két-lábnyomos vécé, a lesel- kedőüveg az ajtóban, meg ez a minden porcikádat átható remegés. Meg az, hogy az a bírónő a papi nevelést akarta felelőssé tenni a „szökésedért”, de te nem hagytad. [Csak jóval később, amikor már szabadlábon voltál, tudtad meg anyutól, hogy a bírónőre dührohamot hozott ez a kihallgatás: noha előtte hajlandó lett volna segíteni rajtad, konok, magadat okoló vallomásod után látni sem akart többé.]

Autóút .. . [út], 1980