Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - Simkó Tibor : Lösz (Első rész]

datur, alkudni nem lehet, kompromisszum nuku, nem úgy nőttél föl, a ti időtökben kizárólagosságra neveltek [és ma vajon mire?], aztán meg, ugye, a te lelkialkatodnak amúgy se tesz jót a megalkuvás — mindenesetre a szökésen [elutazáson, nekiinduláson] gondolkodva nem az járt főleg az eszedben, mihez is kezdesz majd odaát [erre tapasztalatok vagy kellő fölvilágosítás híján nem is igen gondolhattál, az iskolatársaid közül a te próbálkozásod előtt egyetlenegynek sikerült csak kijutnia, a nagyszombati Brúnónak, hegymászó lehetett a srác, megbámultad a bakancsán körbefutó szögecselést, amikor valamelyik órán kint felelt a padsorok előtt — ez is érdekes: hogy milyen óra volt, hogy bogyan felelt, arra már nem emlékszel, csak arra, hogy hegymászóbakancsot akkor láttál először életedben, legalábbis ilyen közelről, tehát a tünékenynek tartott világ csak ilyen semmitmondó, csip-csup jelenségekkel tudta magára vonni a figyelmedet, persze, ha úgy vesszük, ebben is van azért ráció, hisz egy jól megvasalt hegymászóbakancs már a Magyar Cserkész oldalain is rangos portékának számított <„Minden sport — Cserkészbolt!”>, olyasminek, ami az emberiség hasznára lehet még akkor is, amikor a történelemkönyvek már megint nem Jiskrát tálalják majd pozitív hősként Hunyadi ellenében, hanem fordítva <vagy esetleg: amikor a történelemkönyvek szerzői megegyeznek abban, hogy a maga módján mind Jiskra, mind Hunyadi pozitív hőssé nyilvánítható; de ez már csak amolyan utólagos betoldás, ma már könnyű effajta salamoni döntéseket hoznod, negyven-valahány évvel a hátad mögött, miután jó öt évet cseh környezetben töltöttél, miután a história, magistra vitae többszöri átértékelésének lehettél tanúja, s megtanultad, hogy a történelmet és a történelemkönyveket egyaránt emberek írják, és hogy ezek az emberek a maguk korát többnyire nemcsak valami elhanyagolható, efemer jelenségnek tekintik, hanem túlnyomórészt nagyon is benne élnek a korban, hat rájuk a kor, és ők is igyekeznek visszahatni a korra> — a sulitokból a te kísérleted előtt egyedül Brúnónak sikerült kijutnia, s ő, ahogy híresztelték, valahol az afrikai idegenlégióban próbált szerencsét, az pedig téged nem vonzott túlságosan], a jövő tehát így zsákbamacska volt a számodra — hagyod magad meglepni, ez lehetetett az alapállásod vele kapcsolatban —, a múltad viszont már akkor a túlzsúfoltság érzetével nehezedett rád, így lényegében nem is csoda, ha a sürögi bírónő kérdésére tagadtad a szökésednek [elindulásodnak, útra kelésednek] papi neveltetésedből eredő motivációját; egy biztos: amikor abban a határ menti faluban — Prášily, Prášilynak hívták! „Na silnici do Prášil...” — kiszálltál a buszból [egyszerűen ki kellett szállnod, mert végállomás lévén, mindenki kiszállt, ennélfogva különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül elmondhatod, hogy megcselekedted, amit megkövetelt a haza, hisz nem vétettél nagyobbat, mint hogy elmulasztottál határsáv-igazolványt kérni, mielőtt kidöcögtél volna a busszal a Prášily nevű faluba, mielőtt kiszálltál volna a buszból, s mielőtt — ha semmi közbe nem jön — szépen átsétáltál volna a határon], és egy vagy több útitársaddal [persze nem a „szökésben” voltatok útitársak, csak a buszozásban] a falu belseje felé lépkedtél, s hogy némileg közömbösítsd a télikabá- tos-gumiköpenyes-aktatáskás [vagy aktatáskátlan] idegenszerűséged, a bezárt ajtajú vegyeskereskedés előtt elhaladva megjegyezted: — Zatvoreno! —, de amint ez már nálad lenni szokott, nyomban föltolult benned egy másik szóalak: „Zavreno-t kellett volna mondanom” — gondoltad, — „a fenébe, csak még jobban elárultam magam!”, s amíg mentő szalmaszál után kapkodva azt latolgattad, legalább a „ŕ” jól jött-e ki a szádon, már ott volt a csendőr [bár köny- nyen meglehet, hogy a csendőr még a busznál csatlakozott hozzád, hogy az ő társaságában sétáltál el a szatócsüzlet bezárt ajtaja előtt, s hogy a „r” hangot magában foglaló szóval neki igyekeztél a tudtára adni: nem vagy idegen errefelé, ami természetesen hazugság volt a részedről, de mentségedre szolgáljon,