Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Kövesdi János: Thália istennő rázós szekerén ülve ... (Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról)

a szintetikus típus nem a figura aprólékos boncolgatásával kezdi annak megismerését (mint ahogy az analitikus típus teszi), hanem engedi magára (vagy magába) „zuhanni” az adott figurát, illetve szerepet, mígnem az teljesen „maga alá gyűri” (elhatalmasodik felette) vagy beleköltözik minden porcikájába — szinte észrevétlenül (a próbák folyamán). Az analitikus „tudatos kutatómunka” eredményeként, apránként, szinte araszolva veszi birtokába „az elsajátítandó” szerepet (hanghordozása, járása, gesztusrendszere, különös szokásai, rejtett viselkedési formái, szavajárása, gondolkodása, furfangja stb., stb.). Igen ám, csakhogy a rendezők is nagyjából ugyanebbe a két csoportba sorolhatók. A baj akkor kezdődik, amikor egy „analitikus” rendező „szintetikus” színészekkel kezd el dolgozni, vagy éppenséggel fordítva. A kívülállónak egy jó ideig úgy tűnhet fel, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy tehetségtelennek tartják egymást és kölcsönösen kígyót-békát mondanak egymásra. Nagyon bölcsnek, tapasztaltnak, hétpróbásnak kell lennie annak a rendezőnek vagy színésznek, aki fel tudja ismerni ezt a helyzetet, és a különböző típusú színészek esetében (ha rendezőről van szó) más-más megközelítési módszert tud alkalmazni. Persze teljes mértékben szinte soha sem lehet kiküszöbölni a zavaró körülményeket, mert ha pl. a próbák során egy adott színpadi helyzetben találkozik egymással egy analitikus és egy szintetikus típusú színész, nagyon soJtáig. nem fogják tudni, hogy mi bajuk van egymással — pedig csak más-más végét markolják ugyanannak a kötélnek... A két különböző típust már az olvasópróbákon felismerni. A baj csupán az, hogy egyik sem akar lemondani a maga jól bevált „módszeréről”... Milyen könnyű ezt így elmondani

— mégis mennyi gond és értetlenség forrásává válik a próbák során ... Az alkotás, a „gyötrődés” felfokozott idegállapotában könnyen mond vagy tesz olyat az ember, amit aztán nehéz „visszacsinálni”. Hát ennyit a színész és a (vendég)rendező bonyolult viszonyáról.

— Itt viszont fölmerül a kérdés, hogy a Thália rendezői színház akar-e lenni, ahol mindenekelőtt a rendező elképzelése és akarata érvényesül, vagy valami más? ...

LENGYEL FERENC: Ma már nem lehet másfajta színházat csinálni.

GOMBOS ILONA: Én a „tiszta rendezői színház” létjogosultságával nem tudok egészen azonosulni. A „rendezői színházban” a „mindenható rendező” nagymértékben vagy egészen manipulálja a színészt, a szerzőt, a darabot s végső soron a közönséget is. Ami előbb-utóbb kiderül. És állítom, hogy a közönség egyszerűen nem hagyja magát manipulálni. Ha egy színésznek van egyénisége, akkor annak valamilyen formában érvényesülnie kell, elvégre a színész nem élettelen bábu. Éppúgy, mint a rendezőnek, neki is jogában áll, hogy a színpadon, játék közben megvalósítsa önmagát. Ez egyszerűen hozzátartozik a „színházi demokráciához”.

TAKÄTS EMŰD: Örültem neki, hogy Horváth Lajos színészkolléga rendezést megy tanulni Prágába. Aki látta a rendezésében bemutatott Babaotthont vagy Čapek Anya című drámáját, tanúsíthatja, hogy személyében tehetséges rendező tért vissza. Ügy látszott, a Tháliáná] megoldódott az állandó rendező kérdése. Az okokat ily rövidke távlatból még nem láthatjuk világosan, ám egyelőre az a benyomásom, hogy a probléma nem oldódik meg. 1986-ban sincs a Thália Színpadnak saját rendezője. Ha egy rendező maga mögött akar tudni egy művészegyüttest, megengedhetetlen a vele való auto- ritatív kommunikálás. Csak a kölcsönös tolerancia, a kölcsönös kompromisszumok, az elképzelések egyeztetése, az összefogás egy határozott művészi profil érdekében hozhat tartós eredményt, sikeres bemutatókat, sok-sok remek előadást. Az eltelt időszak sikereihez és kudarcaihoz egyaránt hozzájárultak a vendégrendezők is. A sikereket talán nem kell külön elemezni. Azokban egymásra találtak darab, rendező, színész, és született jó előadás, olyan, amilyet a darab műsorra tűzésekor a vezetés elképzelt. Nem ilyen egyszerű a kérdés a sikertelenség esetében. Ügy vélem, ilyenkor elsősorban a rendező a felelős, aki vállalta a darab megrendezését, bár nem érzett vonzalmat iránta. Felelős a vezetőség, mert a tervek teljesítését szem előtt tartva nem volt elég határozott. Ebben az esetben a dramaturgénál nagyobb az együttes jelenlevő művészeti vezetőjének a felelőssége, mert nem hatott oda, hogy a rendező tartsa magát ahhoz a koncepcióhoz, amiért az adott darab bekerült a műsortervbe. Sok bajt okozhat az is, ha a rendező és az együttes „nincs megfelelő hullámhosszon”. Vagy az egyik, vagy a másik fél hibájából. Nos, a dolog úgy áll, hogy többnyire a színésznek kell alkalmazkodnia. Ha nem így lenne, hiába „találták volna ki” a rendezői munkakört.