Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - Petrőci Bálint: Hol vagy, Ilonka? (regényrészlet)

agyába villan, hogy a katona odadugta, s a vércseppeket letörölgeti az arcáról. Megemeli a kabátszárnyat, a nyitott blúzát, nincs rajta melltartó, fekve is felfelé ívelődik a keble. Megsimogatja a piramiscsúcsot. A bokrok közé dobja a gyufavéget. Idejében, mert az utolsó vagon is eldübörög. Pista léptek zaját hallja. A katona felfuthatott a töltésre, a vágányok közé, ahonnét jobban beláthatja a térséget. De a világos kabátot sehol sem látja. Egyszerre felkiált:

— Hol vagy, Ilonka?

Senki sem válaszol. Ilonka még eszméletlenül fekszik, az őrzője pedig mellette guggol. Pista újra léptek zajára lesz figyelmes. Félrehúzza a bokor ágait. A töltésen, a sínek között távolodik a katona a város felé; a töltésről talán megpillanthatja a hazafelé futó lány árnyalakját. Hosszú volt a tehervonat, mesz- szire futhatott. A léptek zaja elhal. A lány pihegve lélegzik. Pista keze végig- siklik a lány csupasz felsőtestén, majd kapkodva lehúzza a cipzárját. Szétrakja az „engedelmes” lány lábait, a ballonkabát hátsó részét a combok alá húzza, hogy térdeplés közben ne piszkítsa be a nadrágját, és már benne is van. A lányka elvesztette a szüzességét fájdalmas jajkiáltás nélkül is. A jó Isten ajándéka vagy! — lihegi Pista. Hány éves lehet? Tizenhét? Tizennyolc? Tizenhat is lehet, ha még szűz volt! A katona csak érintette, s már sikított is. Felnyög a lány.

— Jaj! — Kitágul a szeme. — Hol vagyok?

— Jó helyen vagy! — lihegi Pista.

— Ki vagy te, nagy szemű?!

A sötétben is csak a szememet látja?!

— Jaj! — ébredezik a lány. — Fáj! Nagyon fáj! Mit csinálsz velem?

— A doktorod vagyok, gyógyítalak, kislány! Lezuhantál a töltésről! A karjaim közé estél, és simogatlak. Most már igazi nő vagy!...

A lány védekezni kezd, de a combjait nem tudja összecsapni, mert Pista beléje ékelődött. Amit megtagadott a katonától, most megkapja! — dühödik fel Pista. Néhány centiméternyi közelségből látja, hogy kiáltásra nyílik a lány szája. Bal kezével felkapja a lány mellett fehérlő bugyit, s a szájára, orrára tapasztja. Jobb kezével a lány bal karját tartja féken. A másik keze ugyan szabad, de erőtlen ahhoz, hogy a bugyit tartó mancsot lerántsa az arcáról. Pista nem is észleli, hogy karmol is a lány, az ő vére is rácsöppen a bugyira. És csak ágaskodik a nyöszörgő, „ropogós” női testben. Fülében visszhangként újra felhangzik a kérdés: Ki vagy te, nagy szemű?! Nem tehettem mást! Te vagy a hibás! Miért ugrottál el a katonától? Ha adsz neki, nem röpülsz le a töltésről. De lerepültél. A jó Isten megkönyörült rajtam... Nem tudatosítja, hogy a lány már nem is lélegzik. Kitombolja magát a mozdulatlan lány meleg testében. Aztán feltápász- kodik. Csak ekkor döbben rá, hogy mi történt.

— Elaludt a kicsikém... — suttogja maga elé. A lány bugyiját visszadugja a ballonkabát zsebébe, a szétvetett lábakat összerakja, a szoknyát, a kabátot rájuk húzza, s a világos ballonkabátra meresztve dülledt szemét, hátrálva lépked az ösvény felé, hogy ne zavarja Ilonka nyugalmát...