Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Kövesdi János: Thália istennő rázós szekerén ülve ... (Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról)

reményteljesebb eredményeket, ha a szekció esetleg más központi intézményekkel együttműködve évenként vagy kétévenként kiírna ilyen jellegű pályázatot. A pályázatok eredményessége itt mutatkozna meg a színháznál, abban, hogy mennyi használható darabot kínálnak fel nekünk a szerzőink. Azzal, hogyha csak a Matesz szorgalmazza a drámairodalom fejlesztését, és az írószövetség magyar szekciója kevéssé, az ügy aligha fog előbbre jutni. Tapasztalataim alapján az a benyomásom, hogy a szekció a színjátékot nem tekinti egészen „komoly” irodalomnak. Ügy látom, hogy ez a felfogás erősödött meg a szekció újabb vezetőségében, márpedig ez nem csak drámairodalmunknak nem használ, hanem az egész csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésére nézve sem egészséges.

— Közhely, úgy látszik, hogy újra és újra föl kell rá hívni a figyelmet, ismételten hangsúlyozni szükséges, hogy a dráma, a színjáték vagy akár a [Csehszlovák Rádió magyar adása számára írandó) hang játék szerves és egyenrangú része irodalmunknak, tehát ugyanolyan létjogosultsága van irodalmunk szervezetében, mint a regénynek, a novellának, a lírának, csak az a baj, hogy évtizedek óta érthetetlen módon kicsit mostoha- gyerekként kezeljük a drámai műfajokat. A gyermekirodalommal sem törődünk eleget, de a drámairodalommal még annyit sem. Miként Lengyel Ferenc kifejtette azt a nézetét, hogy a Matesz egyik társulatánál sincsenek tehetségtelen emberek s ezt a fiatalokra is értette, csak megjelelő iskolákra, kellő rendezői irányításra, szakszerű színészvezetésre lenne szükségük, talán az sem hat túlzásként, ha én most azt mondom, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban is tevékenykedik, mozgolódik két-három fiatalabb s egészen fiatal tehetséges nemzedék, melyeknek minden tagjáért kár lenne, ha hagynánk őket elkallódni. Megítélésem szerint az sem lehetetlen, hogy a kritikai szakosztályhoz hasonlóan drámai szakosztály is alakuljon a szekció égisze alatt, mely szorosan együttműködne elsősorban a Magyar Területi Színházzal, azonkívül a Csehszlovák Rádió magyar adásával és a Népművelési Intézettel, elvégre amatőr színjátszó csoportjaink számára is szükség lenne megfelelő színvonalú jelenetekre, egyfelvonásosokra, nagyobb színjátékokra.

GYÜRE LAJOS: Ezt mi is megvalósíthatónak tartjuk, és készek vagyunk szorosan együttműködni bármelyik illetékes intézménnyel.

TAKÄTS EMŐD: Közhely, hogy nemzeti színjátszás nincs nemzeti drámairodalom nélkül. Ez a nemzetiségi színházra is érvényes. Csakhogy a hazai magyar drámairodalom nem jutott el a költészet vagy a prózairodalom színvonalára. Erről persze nem a színház tehet. A színház egy időben célként tűzte maga elé, hogy évadonként bemutatja egy hazai magyar szerző művét. Amíg időszerűek voltak az adott évadban Egri Viktor, Dávid Teréz és Lovicsek Béla darabjai, ezt meg is tettük. Az utánuk következő nemzedékek színpadi művei — ha egyáltalán születtek ilyenek — már nemigen feleltek meg azoknak a céloknak, amelyeket maga az élet állít elénk. Azonkívül ha egy szerző szentnek és érinthetetlennek tartja a dolgozatát, holott az nem biztos, hogy „színpadérett”, nehéz szót érteni vele... A kísérleteinkért sokat szidott bennünket a színikritika. Az a benyomásom, hogy az írószövetség magyar szekciójának vezetői nem olvasták e bírálatokat, mert szinte semmi sem változott e téren. Pedig felhívtuk együttműködésre a szekciót. Ha tenni akarunk valamit az irodalom és a színház eredményes összefogásáért, akkor a drámairodaimat minőségi fegyvertényekre kell ösztönözni. Az első lépéseket már régebben megtettük, tanultunk belőlük. Az utóbbi években bemutattunk két- három kezdő írót, sajnos egyedül csak Batta György tesz újabb kísérleteket a megszerzett tapasztalatok kamatoztatására. De másoknak is vannak terveik.

KMECZKÓ MIHÁLY: A legörvendetesebb tény, hogy tíz csehszlovákiai magyar szerző tizenegy darabját mutatta be eddig a Thália Színpad. Ezek a szerzők a következők (a bemutatkozás sorrendjében): Gál Sándor, Lovicsek Béla, Siposs Jenő, Kmeczkó Mihály, Rácz Olivér (Szűcs János és jómagam dramatizációjában), Gágyor Péter, Gyüre Lajos, Klimits Lajos, Tóth László és Mészáros László. A színpadra kerülő csehszlovákiai magyar alkotások között akadt mindenféle minőségű: volt gyenge, közepes és figyelemre méltó színdarab is. Ügy vélem, hogy a színház a kezdeti időszakban nem tett meg mindent annak érdekében, hogy drámaírókat neveljen, hogy drámaírásunkban megteremtse a folyamatosságot. Egri Viktoron és Dávid Terézen kívül, akik már korábban is foglalkoztak drámaírással, csupán Lovicsek Béla és Gál Sándor jutott el a színpadig. A szerzők névsora bővült ugyan, a színvonalas művek száma viszont alig gyarapodott.