Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - HOLNAP - N. Tóth Anikó: A hetedik ing; Variációk egy témára (kisprózák)

elkeseredéssel, de nem adta fel. Emlékei között kutatott, hátha akad köztük olyan, amit érdemes elmondani nagyobb közönségnek is, de még a legkellemesebb élményei is fakónak tűntek. Akkor az álmait hívta segítségül, a híres álmait, amelyeknek hatása alól egész délelőttökön át sem tudott megszabadulni. Am furcsa módon egy sem volt alkalmas arra, hogy mondatokká formálva papírra vesse. Pedig valami nagyon feszítette a mellkasát, szenvedett is tőle már, mégsem jutott egyetlen ép mondat sem az eszébe.

Mikor kellőképpen elfáradt a nagy szellemi megerőltetésben, elhatározta, hogy sétál egyet, hátha az utcán éri valami élmény, esetleg időközben beköltözik a szobába a múzsa.

Nem volt szerencséje. Alig találkozott emberekkel, csak az újságárussal váltott néhány szót, őt már gyerekkora óta ismerte.

Visszafordult hát. Az íróasztalán ott feküdt a fehér papír, világítva, csalogatva, szinte kéjesen. Odasietett, végigsimította ujja hegyével a fehérséget, kezébe vette a tollat, de hosszas erőlködés árán sem tudott leírni egyetlen betűt sem. Minden szót szürkének, fénytelennek érzett a fehér laphoz képest.

Rágyújtott egy cigarettára, kávét főzött, rádiót hallgatott, elrágcsált néhány almát, elolvasta az újságot. Az íróasztal lassan újra tele lett pótcselekvésének maradványaival. Csak a fehér papír feküdt még mindig ünnepélyesen a lámpafényben. Biztatott, kérlelt, mosolygott, aztán már csak vakított, ahogy visszaverte a fényt.

A második doboz cigaretta után letette a tollat. Kezébe vette a fehér lapot, méregette, forgatta, azt:n repülőt hajtogatott belőle. Igazi mestermunka volt. Percekig gyönyörködött benne. Aztán kinyitotta az ablakot, és beleröpítette a repülőgépet az éjszakába. Sokáig nézte a fehér csíkot a sűrű feketeségben, aztán eloltotta a lámpit.

Egy szürke hajnalon ráébredt, hogy a születése óta eltelt huszonöt év alatt tulajdonképpen teljesen megismerte az életet. S mivel lézengése egyik napról a másikra túlságosan egyhangúvá vált, elhatározta, hogy tapasztalatait, bölcsességeit megosztja az emberiséggel; azzal a részével is, amely még nem ismeri elég jól a világ dolgait, és azzal is, amely már túl van mindenen. Célja megvalósításának eszközéül a szépirodalmat választotta, mivel ez tűnt a legkönnyebbnek, mindenki számára legérthetőbbnek, leghozzáférhetőbbnek.

Papírt, íróeszközt, íróasztalt vásárolt tehát, és nekilátott az alkotásnak. Naponta tizennégy órát dolgozott megfeszített erővel. Emberekkel alig érintkezett, a külvilág hírei csak az ebéd közben átfutott újságok közvetítésével érkeztek el hozá, bár ezekre jóformán nem volt semmi szüksége.

Először verseket írt. Naponta harminc-negyven is elkészült. A kéziratokat gondosan ellátta dátummal, kézjeggyel. A kötetek kéthetente születtek. Egy napon aztán úgy érezte, több verset már nem tud írni, ezért átköltözött egy másik lakásba, és regényeket kezdett gyártani. A műfajváltls nem okozott különösebb nehézségeket, sőt kifejezetten könnyítette a dolgát, hogy mondandóját nem kellett verslábakba szednie, rövidebb-hosszabb sorokra tördelnie. Az oldalak egyre teltek, szaporodtak, kéziratoszlopokká nőttek a lakásban, lassan már közlekedni is alig lehetett tőlük, ezért át kellett költöznie egy újabb lakásba, amelynek légköre viszont lehetetlenné tette a regényírást, éppen ezért áttért a dráma műfajára. Ez volt a kedvenc területe, hiszen élete során rengeteg drámai helyzettel találkozott; egyszerűen csak vissza kellett emlékeznie rájuk s kellőképpen megszövegeznie őket.