Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Fábry Zoltán életműve — keretben (Fónod Zoltán: Megmozdult világban)

katársa, aki nyugdíjaztatása után sem szakította meg kapcsolatát a párt magyar nyelvű központi sajtószervével.” (121. old.) A monográfus véleményét elsősorban a Fábry-életműből kisugárzó szocialista humanizmus határozottsága motiválta, annak a minőségileg magasabb rendű humanizmusnak a döntő szerepe, amelynek alapjául tulajdonképpen a marxista—leni- nista filozófia és a tudományos kommunizmus elmélete szolgál. Annak okait, hogy Fábry a későbbiek során miért nem újította meg rövid ideig tartó párttagságát a fel- szabadulás utáni szocializmus építésének körülményei között, bizonyítékok és megfelelő magyarázat hiányában még nem láthatjuk tisztán. A másik kiemelt eszmei elkötelezettséget illusztráló példánk az egész életmű meghatározó jegyére vonatkozik. Fábry antifasiszta időszakát Fónod két részre osztja: az 1931—1935 közötti és az 1936—1942 közötti évekre. Hogy mit jelenhet az emberi bátorság és elszántság, az eszmei hűség vállalása, az erkölcsi kitartás és tántoríthatalanság, annak Fábryé- nál jobb példát, úgy hisszük, szinte csak a mártírhalált halt haladó értelmiségiek körében találhatunk. A harmincas években felerősödő antimilitarizmus nem előzmények nélküli Fábry attitűdjében. Fónod szétszálazza háborúellenes magatartásának eredőit, melyben kezdetben fontos szerepet játszott saját háborús élménye, majd a későbbi években a haladó német sajtó és irodalom alapos ismerete, mely korán felhívta Fábry és mások figyelmét is a fasizmus egyre növekvő veszélyére. Kezdetben csupán a háború vészjelzéseit fogta fel és adta tovább, majd a humanizmus vállalása és eszmei elkötelezettsége került tevékenysége középpontjába, hogy a harmincas évek második felében, a fasizmus elterjedése és megerősödése idején, a toll fegyverével már programosan is harcoljon háborúellenes meggyőződéséért. Fónod mértéktartása ebben az esetben is az arányok józanságára figyelmeztet: „Veszélyjelzéseinek kétségtelenül voltak túlzásai, túlfokozásai, ezek azonban elsősorban a korabeli valóságból eredtek, a fasizmus gátlástalanságából és a hitleri propaganda véresszájú szólamaiból. Elfogultságok is találhatók, melyek láthatóan glo- balizálták a veszélyt, a periférikus megnyilvánulásokat, sokszor egész közösségekre vonatkoztatva fogalmazta meg elmarasztaló ítéletét. ... Irodalmi vonatkozásban is a véletlenszerű utalások igazságtalanságát említhetjük.” (223—224. old.) Ez utóbbi esetben Győry Dezsőre és Neubauer Pálra vonatkozó „hic et nunc” utalásaira kell gondolnunk. Ide vonatkozó vélemény- formálásának helytelenségét Fábry a későbbiekben tisztán felismerte és bizonyítható módon ezekben az esetekben is korrigálta — éppúgy mint a Nyugat nemzedékének és a magyar avantgárd képviselőinek egyoldalú értékelését, vagy a szlovákiai magyar irodalmi fejlődés ellentmondásos megítélését.

A felszabadulás után induló „harmadvirágzás” irodalmának értékelésekor Fábry gazdag tapasztalatai pótolhatalan jelentőséggel bírtak. Már az ötvenes évek első felében figyelmeztetett a frázisveszélyre, s a realizmust hozta fel ellenszerként, melynek helyességét néhány évvel később a legmagasabb hivatalos kultúrpolitikai fórumok is megerősítették. Fábry ekkor színre lépő alkotói nemzedékeket, összegező antológiákat, egyes irodalmi műveket elemez és értékel. Terjedelmes, korszakos jelentőségű tanulmányokat is ír, melyeknek előkészületei külön elméleti tájékozódást feltételeztek (Harmadvirágzás; Rés poetica; A novella kérdőjelei; Antisematizmus stb.). Kritikusi és irodalomszervezői tetteiben szinte a kezdettől fogva determináló volt a minőségi irodalom létrehozásának igénye. A felszabadulás után létrehozott értékrendszerében így természetszerűen került központi helyre ez a szempont. A téma, a mondanivaló pioritása felszínre hozta írásaiban az esztétikai elvárások és formai igények iránti érdeklődést is, bár mércéje valójában, a politika vargabetűinek elvárásaitól függetlenül, mindig ugyanaz maradt: az antifasizmus próbája, a háború és a fasizmus ellenpróbája, az erkölcs bizonyítéka. Fábry Zoltán nem írta meg nemzetiségi irodalmunk történetét; „bűnének” és „mulasztásának” tartotta maga is ezt a „kihagyását”, de (mint köztudott) Harmadvirágzás című kötetének bevezetőjében meg is indokolta ennek az összegzésnek az el nem készültét. Megindokolta, mégpedig elfogadható módon. Fónod vitatja Fábry önfelmentését és ezt mondja: „... a megírás legfőbb akadályát azonban inkább a rendszerezés, értékelés bonyolult aprómunkájában látjuk. Abban a tényben, hogy a tárgyilagos értékítélet eleve megkövetelte volna saját nézetei, egyoldalú bírálatai felülvizsgálását is.” (303. old.) Fábry nem volt irodalomtörténészi alkat, az aprólékos, kötött rendszerezés