Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Kövesdi János: Thália istennő rázós szekerén ülve ... (Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról)

szerint Gágyor Péter és Szigeti László is többnyire elérte a komáromi vezetésnél, hogy a Thália azt játssza, amit ők ketten javasoltak és tervbe vettek. A gyakorlat tehát az volt, hogy a lektor tulajdonképpen csak javasolhatta a dramaturgoknak azokat a darabokat, amelyeket szívesen látna a repertoáron.

— Nincs itt némi ellentmondás a központi dramaturgia „egyeduralkodó” szerepét, majd a repertoár kialakítását, formálódását illetően? Mert ha jól értettem, a lektorok azért mégiscsak rendelkeztek bizonyos fokú önállósággal, javasolhattak és ragaszkodhattak javaslataik megvalósításához... Újra kérdezem: a dramaturgiai „ballépések, melléfogások” egyértelműen a komáromi dramaturgia rovására írandók?

LENGYEL FERENC: Is.

KÖVESDI SZABÓ MARIKA: Ahogy én emlékszem, a rendezőknek is volt bizonyos beleszólási lehetőségük, ajánlottak is darabokat, nem egy esetben konkrét színészekre szabottan. Azonkívül kassai kihelyezéssel művészeti tanács is alakult, mely a színészek véleményét, elképzeléseit is igyekezett figyelembe venni. A tanács a gyakran kollektíve kiválasztott darabokra tett javaslatot továbbította Komáromba; olyan darabokat javasoltunk, melyek arra lettek volna hivatottak, hogy visszahódítsák a közönséget, mert hiszen mindig arról volt szó, hogy valamiképpen visszakapjuk a közönségnél megnyert s később elvesztett öt évet. Tudtuk, hogy azt csak jó, a közönségnek is megfelelő darabokkal lehet elérni. Elment a javaslat, és mit ád Isten, a mi tanácsunk által javasolt darabot nem mi, hanem a komáromi társulat játszotta. Ez konkrétan egy-két Goldoni- darabbal is megesett, amit eredetilag mi javasoltunk és szerettünk volna játszani.

— Szóval valamilyen rivalizálásféle alakult ki a két társulat, esetleg a komáromi dramaturgia és a Thália művészeti tanácsa között?

GOMBOS ILONA: Talán úgy fogalmaznám meg, hogy bizonyos esetekben, ha felvetődött, hogy ezt vagy azt a darabot eljátszanánk, akkor az volt rá a válasz, hogy ezt nem lehet, mert ezt már a komáromiak számára tervezték be, ők fogják játszani, hogy például már Konrád József elhatározta, hogy megrendezi, már készül rá. Szóval ezt nem lehet ezért, azt azért... Szóval a művészeti tanácsunk javasolt jónéhány darabot, s a végén mégis egészen más darabok kerültek az évi repertoárunkba. Mi meghánytuk-vetet- tük, hogy mit kellene tennünk, mit kellene játszanunk, hogy valamiképpen kimásszunk a kátyúból, mégis, nemegyszer előfordult, hogy ásatag dolgok is belekerültek a műsorba. Játszottuk például A csikó című darabot, a szerző nevére már nem emlékszem. Szürke, semmitmondó darab volt, egyikünk sem értette, hogy tulajdonképpen mit is akar és mi mit akarunk általa mondani.

KMECZKÓ MIHÁLY: Az ember szubjektív lény — mindenki külön-külön szubjektum. Szinte mindnyájunkra jellemző, hogy egy-egy esemény vagy folyamat negatív jelenségeiért másokra hárítjuk a felelősséget, míg a kézzelfogható, szépnek tűnő eredményekről szívesen nyilatkozunk úgy, hogy az a mi munkánk gyümölcse. Senkit nem akarok megsérteni, de úgy vélem, teljesen tarthatatlan és megalapozatlan a Thália Színpad vezetőinek az az álláspontja, „hogy mindenért a komáromi vezetés a felelős”. Ha ez így volna, akkor nyíltan ki kellene mondani: ezek az emberek dróton rángatott báb- figurák voltak, nem vezetők — a Thália Színpad felelős vezetői. Másodsorban: a komáromi társulat vezetőinek egy jottányival sem volt nagyobb a hatáskörük, mint a Thália Színpad vezetőjének. Sőt: a komáromi társulat művészeti vezetője mindenkor kisebb jogokat élvezett, lévén hogy ő csak a „művészeti dolgozók” vezetője, míg a Thália Színpad vezetője mindenkor felelős volt a Thália Színpad egész — tehát pl. gazdasági, műszaki stb. — tevékenységéért. Sokkal nagyobb volt tehát a jogköre — s ma is az —, mint ahogy az a közvélemény számára ismeretes. Ezzel együtt természetesen nagyobb volt a felelőssége és több volt a munkája is. Harmadsorban: a „kettéválás” annak idején nem volt konfliktusoktól mentes. A Matesz akkori — egy évig tevékenykedő — igazgatója nem akarta, hogy „egy koldusból kettőt csináljanak”. Márpedig a Thália megalakulásával ez történt. Hadd illusztráljam ezt néhány példával. A legfontosabb: a költségvetés és a személyi állomány nem növekedett, csak a bemutatók és az előadások száma. Az akkori — és ma is érvényes — „szlovákiai norma” szerint egy színház művészegyüttesének 36 színésze lehet (a súgón, ügyelőn, rendezőn stb. kívül, akik szintén „művészeti dolgozók”]. A „kettéválás” után Komáromban maradt 22, Kassára távozott 14 színész. Ez az állapot a mai napig sem változott. (Az ebből eredő „külön gondokat” most nem akarom részletezni: darabválasztás, színészi túlterheltség, más mű