Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - IRODALMI ÉLET - Mács József: Találkozásaim Rácz Olivérrel
IRODALMI ÉLET Találkozásaim Rácx Olivérrel K ezdetben nem volt közvetlen a találkozás. És az Igazsághoz tartozik az is, hogy alig tudtam valamit róla. Másokról sem sokkal többet. Fábry Zoltánról csupán annyi ragadt belém, hogy ír, kritikáit gyakran olvastam az Oj Szóban, ahol magam is dolgoztam, de hogy mióta teszi ezt, fogalmam sem volt róla. Az ötvenes évek legelején a jövőbe tekintettünk, nem a múltba, annyira sietős volt az alapozó tennivalónk, hogy a hátunk mögött levők számbavételére nem is nagyon jutott idő. Fábry Zoltán ír, jól van, Egri Viktor ír, kéziratokat javít, ott áll a születő irodalom bölcsőjénél, Szabó Béla szintén tanácsokat osztogat, igyekszik a tapasztalatát megosztani velünk, fiatalabbakkal, és nem titkolja előttünk, hogy nagy sebet kapott a társadalmunkat gyökeresen átalakító időtől: ő kiáltotta a világba nem is olyan régen, hogy „éhes vagyok", s a mindig is jómódban élő Egri Viktor tartja kezében a születő irodalom kormányrúdját, ő csupán kávéházi asztalokhoz szorulva kerül a fiatalok közelébe. Sas Andort sem láttam másképp, csak úgy, mint egyetemi tanárt, a magyar irodalom kiváló ismerőjét és tanítóját, de hogy kicsoda tulajdonképpen, honnan jött, milyen életutat járt be, arról nem voltak ismereteim. Ezekben az években Rácz Olivért még nem is láttam, a nevére sem figyeltem fel különösebben, pedig már publikálta a verseit, amelyekből később összeállt a vissz- hangos Kassai dalok című kötete. Almomban sem fordult meg a fejemben, hogy hamarosan ő lesz majd a „hóhérom”, írtam vidám és szatirikus elbeszéléseimet, vitatkoztam és veszekedtem Egri Viktorral, aki a zsdánovi szellemű időnek megfelelően írásaimnak csak pozitív végkicsengését ismerte el, borúlátó befejezésnek nem adott helyet, s ha képtelen voltam hangot váltani én, talált és ajánlott megoldást ö, s ha később Fábry Zoltán oldalakon keresztül foglalkozott Téli világ című kötetem kapcsán „a novella pontjaival”, akkor nekem kedvem lett volna megszólalni, hogy Viktor bácsival kell osztoznom a felelősségben a novella pontjait meghaladó túl- írások tekintetében. Ne szaladjak azonban annyira előre, mert a Téli világ már a második elbeszéléskötetem, s én most csak az elsőről akarok szólni, mert nem sokkal a megjelenése után ért Kassáról a csapás. S aki az ütéseket osztogatta, Rácz Olivér volt, ő nem tudott megbékélni írásaim egy részének felszínességével, csattanóinak helyenként mesterkélt erőltetettségével, az élet nehézségeit rózsaszínben oldó könnyítéseivel, a riporteri elnagyoló hozzáállásokkal, a mélyebben látás és a mélyebbre ásás készségének a hiányával, nagyon közelről nézem az életet, és aztán jóformán semmit nem látok belőle, a fától nem veszem észre az erdőt. Nem érdekes, hogy az évnek melyik szakaszában ért az ütés. Ha éppen akkor, amikor Rácz Olivér kritikáját olvastam, hatalmas szélvihar kerekedett volna vagy házakat betemető hófúvás, akkor is a Duna partján álltam volna meg szívem vérző sebével, és hát a riadalommal is, hogy most mi lesz? Pokolba kívántam Rácz Olivért, hiszen a nyugalmamat háborgatta meg. Addig jó volt minden, zavartalanul élveztem a közlés örömét, most meg mintha bunkósbottal vertek volna fejbe, valósággal szédelegtem az ütésektől a Duna- part csendességében. Nem emlékszem, hányféleképpen kívántam a rosszat „hóhéromnak”, aki elégedetlen az elbeszéléseim jó részével. Ha megjelent volna akkor mellettem, biztosan a Dunába kergetem, kavarja azt, ne a szlovákiai magyar irodalom állóvizét! Karjába kapaszkodva talán még az öngyilkosságra is képes lettem volna. Sokáig kínlódtam a sebbel a Duna-partl sétányon, hetekig, hónapokig gyógyult azután is, képtelen voltam napirendre térni a kritika keménysége fölött. Rácz Olivér bírálatával viaskodva jutottam végül is arra a felismerésre, hogy én tulajdonképpen az élet komolyabb feléről kaptam a pofont. Mert hiszen a bírálóm nem arra kíváncsi, amit egy-egy riportutam során MACS JÓZSEF
