Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Csicsay Alajos: A nagyapa
beteg emberrel találkozom, a szeme színéről meg tudom mondani, életben marad-e vagy sem. Az orvosok biztosan kinevetnének érte, előttük nem is mondom, de én tudom, hogy diagnózisaim pontosak. Ott kanyarodtam el, hogy a nagypapa nem jött el a fia halálos ágyához. Pedig apám nagyon várta. Egy szóval sem mondta, hogy menjünk el érte, de a körülötte levők közt folyton keresett valakit. Talán mondanom sem kell, hogy őt is úgy strázsálták a rokonok, akár öregapát. Ilyen szokás volt akkoriban nálunk. Nem is gondoltam volna az elején, hogy az öreg atyus fölött így elmorfondírozok. Előbb csak úgy váratlanul megleptek a régi dolgok, aztán már magam kezdtem turkálni közöttük, mint hajdan nagyanyám sublótjában. Hm. A sublót. Ha most kinyitnám anyám szúette sublótjának a fiókját, biztosan abban is sok limlomra lelnék. Megtalálnám benne a fehér lapot is. Ma már kevesen emlékeznek rá, mit jelentett egykor e szó. Ki fehér, ki kék lapot kapott, a szerencsésebbek semmilyent. Nekünk vagyoni helyzetünk alapján kék járt volna, de ki tudja, miért, fehéret kézbesített a postás. Mikor felbontottuk a kopertát, apám elnevette magát. Előbb csak úgy, mint aki hirtelen jókedvre derül, de aztán egyre jobban belelendült, s végül már úgy nevetett, hogy egész teste remegett belé. Emlékszem, akkor nevetett ilyen furcsán, amikor az ökreit adta a közösbe. Később rendbe jött minden. A fehér lapunkat érvénytelenítették. Értünk már nem küldtek teherautót, itthon maradhattunk. A szövetkezet is beindult lassan. Hanem apa közben rákapott az italra. Az öreg fater is ivott. Mi az hogy ivott, vedelt, s lám, kutya baja sem történt. Neki nem duzzadt meg a mája, keményebb fából faragták. Ugyan hány tavaszt láthatott már ez a tömzsi vénember, és miféle nyavalya billenti most át a másvilágra? Azt mondják, minden halálnak betegség az oka. Nyolcvan-kilencven év még nem olyan magas kor, hogy bele kellene pusztulni, állítják a biológusok. Élettani ismereteimet próbáltam felidézni, s közben eszembe jutott apám egykori mondása: „Az ember az apjának köszönheti az életét.” Miért éppen az apjának? Hirtelen ránéztem Elvirára. Eléggé előrehaladott állapotban volt már. Kezét összekulcsolva a hasán tartotta. Feltűnően hegyes hasa volt, az ilyenre szokták azt mondani, hogy fiút szül. Mikor erre gondoltam, bizsergő melegség járta át a testem. Nem tudom, miféle ösztöntől vezérelve, elindultam a nagypapa felé, lehajoltam hozzá és megcsókoltam az arcát. A rokonok előbb csodálkozva egymásra néztek, majd egyenként követni kezdték a példámat. Mikor már mind végigcsókolgatták az öreget, ránéztem Elvirára. Ö csak állt mozdulatlanul, hasán összekulcsolt kezekkel, akár egy szobor. Nem tűrhettem szó nélkül és a fülébe súgtam: — Csókold meg te is a nagypapát, Elvira! Erre mint aki mély álomból ébredt, megrezzent, s tétován elindult, hogy ő is elbúcsúzzon tőle. A vonat lassított, s az elbeszélő itt befejezte a történetet. — Megérkeztünk — mondta. Felálltunk és a csomagjainkat kezdtük szedegetni. Most néztem meg őt tüzetesebben. Magas volt, nálam is magasabb, erősen kopaszodó és a pofacsontjai kiálltak. Quasi kép, 1983
