Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - LÁTÓHATÁR - Tornai József: Ajándékozások; Fogyóhold
Tornai József 1. TEJFEHÉREN SZÖKELLÖ HULLÁMOKKAL Áttetsző ékkő-tó, csillogó, fény-ébresztő, kicsiszolt üveg. Egyre csak a mélye felé, egyre csak a kristály-csörgésbe. Hullámozni, mint aki meg se született, megtapadni a világosság-előtti burokban. Idő és időtlenség habzása. Éjjel fehér ló puha, széles, gömbölyű hátán. Lusta, lassú ütemben vágtat velem, lobogtat háromezer méteres, hóverő hegyoldalon: ó tejfehéren szökellő hullámokkal a fehér, fehér lángokba! 2. BENNED Örvény-mosolygásod, szád folyópartja. De a fényköd mögött nagyszemöldökű tekintetek figyeltek: tested felém fordult, titokban, hogy még isten se érezhesse a szétrobbantó, bugyborékoló önkívületet, kapuid ki-becsapódását. Külső sötétség sűrűsödött, belső terült szét, végiglángoló bőr rajtam, úsztam befelé vállig, sas ült a sziklaroncson, vijjogásától hunyorogtak, kihunytak a csillagok. Vállamat, arcomat akartad: a halált, eltűnést benned, egésztestű visszazuhanást a nemlét folyamforgójába, a csattogva-táncolást, embertelen, zene-vert partoldalakon. Arcodba tapadtam, belülről a koponyád gyűrűibe, melled félüregébe, derekad agyagába, méhed föltartott sátrába. Zsigerek és csavarodó fáklyák: Mámor és sötétség! Kettősség és egeyedüllét: Csobolásom vadságod forrásában! Illatok, súrlódások, feszülések és lázak ajkai, és teltség, telítettség gömbhéjai: te, én: eggyéömlött lét, ajándékozás és őrület. Megérkeztem: te voltál. Arcod ráhajolt a parázna földre, lepörzsölte a rózsákat, erdőket, és én tetőtől talpig, fuldoklásig ott lüktettem benned: egy soha nem képzelt, vakítva-simogató selyemgubóban. Ajándékozások
