Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét

— A fülkébe nem férsz be! — ellenkezett Katreniak, a mellette ülő kocsikísérő.

— Majd felmászok hátúira, s fogom a rumosládát, amit olyan szarul tettél fel, hogy az első kanyarban leesik!

— Baj van? — kérdezte Bachleda.

— Beteg a gyerek! — mondtam, s már kapaszkodtam is felfelé. Ekkor jelent meg a portás, a vén szivar, és kérte a kilépőmet.

— A lovakét! — Bachleda monta, én meg mutattam, és kidöccentünk az útra. Ha nem fogtam volna a rumosládát, lezuhan és ripittyára törik a havas kövezeten ... Mire a seprűgyárhoz értünk, ráfagyott a kezem. Alig tudtam elengedni.

Leugrottam a kocsiról s egy fejmozdulattal megköszöntem Bachledának a fuvart.

Bachleda is biccentett, komótosan odaszólt Katreniaknak. A kocsikísérő kelletlenül kikászálódott a fülkéből, kiköpött, majd felkapaszkodott a rakodótérbe és átvette odafent a billegő rumosláda őrzését.

Megdörzsöltem a csípős hidegtől érzéketlenné vált fülemet, és óvatosan átsiklottam a portás fabódéja mellett. Ez korántsem volt olyan éber, mint a miénk, tátott szájjal horkolt. Kirámolhatták volna felőle ezt az egész, seprű- gyárnak nevezett kócerájt.

Amikor beléptem a műhelybe és meglátott a feleségem, akkorát rántott a készülő seprű madzagján, hogy az egyből elszakadt.

— öltözz és gyere! — mondtam neki, köszönésre nem vesztegetve a szót.

— Ferike rosszul van.

Felállt, esetlenül lógatta a kezét.

— Az nem lehet. Hiszen most... nemrég jártunk nála, és ... nem volt semmi baja.

— Karácsonykor látogattuk meg. Annak már öt napja!

— öt napja?! Olyan régen? ... Igaz-e, megmondtam ...

— De ha egyszer nem értünk rá! Az az átkozott túlórázás ...!

— Meg a tanulás ... — megtámasztotta a seprűt, mely a következő pillanatban eldőlt, ő meg átlépett rajta.

A karácsonyi ünnepeket tanulásra használtuk ki. Mindketten a Dolgozók Esti Középiskoláját látogattuk.

A feleségem odament a mesterhez — elkéredzkedni. Jól láttam, hogy miközben beszél hozzá, remeg a szája széle.

Az öltöző felé menet már vetkőzött. Gyorsan megmosta a kezét, arcát. A másik csapnál én is leöblítettem a kezem. Itt meleg víz is volt, nem úgy, mint az élelmiszerelosztóban.

— Mi baja lett? Megfázott?

— Azt hiszem, annál komolyabb. Egy megfázás miatt Emerencia nem telefonálna.

— Jaj istenem! — mondta az asszony, és nem tudta begombolni a kabátját.

Karonfogtam az asszonyt, azután elengedtem, mert jóval alacsonyabb nálam.

Beláttam, így nem lehet sietni. Márpedig nekünk sietnünk kellett... Loholtunk a hidegben a város felé.

— Busszal megyünk vagy gyalog?

— Majd meglátjuk ...

A busz csak két óra múlva indult volna, gyalogolni meg hideg volt.

— Mibe kerülhet a taxi? — kérdezte az asszony.

— Fogalmam sincs. Utoljára gyerekkoromban ültem taxiba. Az apámmal.

— Van nálad némi pénz?

— Van ... de igazán csak némi...