Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét

ARDAMICA FERENC HAZAHOZTUK FERIKÉT E i erkilencszázhatvanöt december huszonkilencedikére életem ' végéig emlékezni fogok. Abban az évben Katalin tocsogott: karácsony kopogott. A hideg tartósnak bizonyult, sőt fokozódott. Talpunk alatt csikorgott a néhány napja hullott, egyre mocs­kosabbá váló hó... Fáztunk. Az élelmiszerelosztóban, ahol dol­goztam, reggel óta azon vitatkoztunk, hol van hidegebb: kinn az udvaron, vagy benn a raktárban. Végül is képtelenek voltunk el­dönteni. Nem csoda, azt sem tudtuk, hol áll a fejünk. Alig ért véget a karácsony előtti hajsza, jóformán még fel sem szusz- szanhattunk, máris kezdődött minden elölről: küszöbön az újév, újabb háromnapos ünnepnek néztünk elébe. Az autók egymásután rakodtak, térültek-fordultak, s hozták vissza a boltokból a gön­gyöleget. Mindenki sietett. A kocsikísérők majd megszakadva szitkozódtak, a sofőrök dudáltak s tolakodtak a rámpánál, a rak­tárosok, papirost szorongatva a kezükben, hangosan számoltak. Túlóráinknak nem volt se szeri, se száma. A fogyasztók falánk­sága nem ismert határt! — Tűnj ell — sziszegte felém Ocskó. — Jön a főraktáros. Könnyű volt mondania! Menekülésről szó sem lehetett. Épp Karó kocsijáról vettem át a göngyöleget. Ha eliszkolok és Ocskó- ra bízom a dolgot, Karó átveri. Karóról köztudott, hogy magát az úristent is becsapná. — Biztosan rá akar venni, hogy túlórázzunk! — jósolta Ocs- kóné. — Rá is fog, erre mérget vehetsz — sziszegte Ocskó. — Miért volna épp ez a nap kivétel?! Tovább nem folytathatta, mert a főraktáros már a hátam mö­gött állt. — Hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhárom... — számoltam az üres liszteszsákokat. — Nem stimmel! A kísérőlevél szerint ki­lencvenötnek kellene lennie. — Már hogyne stimmelne! — ellenkezett Karó szemtele­nül. — Nézd meg, nem maradt-e belőlük még a kocsin..., valame­lyik láda alatt! — erősködtem, holott már csak a kocsi egyik sar­kában volt némi göngyöleg. Karó vállat vont és tessék-lássék kereste a hiányzó zsákokat. A főraktáros hátulról megbökött. Mint akit vipera mart, úgy fordultam meg. Istenuccse lecse­szem, mit bökdös itt hátulról, szólítson meg, ha akar valamit, van nekem becsületes nevem! Aztán mégsem csesztem le. Telje­sen szokatlan, ismeretlen kifejezés ült az arcán. — Beteg a gyerek! — szólalt meg, s mintha a hangja kevésbé recsegett volna. Azt hittem, gúnyolódik. — Hat éve beteg — szaladt ki a számon. — Ne értetlenkedjen! Most telefonáltak az intézetből. A fia rosszul van... Kapja össze magát, és menjen oda! Ha még élve akarja látni! Végre ráismertem! Ez már ismét ő volt! — Nem hiszem! Kivel beszélt? — Egy apácával.

Next

/
Thumbnails
Contents