Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Batta György: Édesapa, Három pillantás a száguldó huszadik századból
BATTA GYÖRGY ÉDESAPA Állok a decemberi, halpikkely-szürke ég alatt és várom, hogy a karácsony harangmuzsikája a csipkebogyók piros kupoláiból hozzám találjon. Nézem zúzmara ezüstjét a tölgylevelen, s egyre csak édesapát látja szemem — sorvasztja üszkös szíve, görnyedve szenved a kereveten; a fájdalom, ez a kegyetlen robot tele szegezi testét a kín tüskéivel láthatatlanul, s én nem tudok segíteni rajta, csak nézem gyámoltalanul! És látom öt a fürdőkádban, csontig kopottan, viaszra vált an; gerincoszlopa — feszülő nyílkáva — most lövi át az elmúlásba? De nem, még nem, még itt tartja tán a csapból zuhogó gyöngyök hópihe-kavargása, a vízselyem any akéz-lágy sága; fürdetem ezt az inakká, hegedű-izmokká szikkadt szegény gebét, kit már csak a roppanó gerincív — a világ legszomorúbb hídja — tart össze valamiképp, látom, ahogy pillérei alá helyezi a halál a gyilkos tölteteket, s nem tudok odaüvöltení neki. ne tedd! ne tedd! ne tedd! Itt ér véget a hajdani paripa futása, egy pozsonyi bérlakás hetedik emeletén, a kádban? A vég van már ebben a zihálásban? Itt pusztul végül, kit végighajszoltak vérmezőkön, ki bombatüzektől árkokba lapult a büszke, huszadik századi Európában, kinek nyelvét is kitépték volna, ha nem akad pár józan elme is a Rima-parton, a hazájában? Állok a csipkebokor fölött és nézem, hogy telepszik meg az első hópihe-raj neszezve levél-fészken, állok hómadár-surrogásban, s egyre csak apámat látom, fekszik moccanatlan, csendben azon az utolsó ágyon, még ide köti a lelke egy alig derengő fényszálon, de égeti már a szörnyű máglya, ép sejtje egy sem marad, elemészti mindet a nagy tűz, mint nap a havat, hang nélkül csontozat roppan, boltozat omlik — mint ágyútűzben torony, ha dől — ősz haja — fehér felhőcske —
