Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Duba Gyula: A könyvek lázadása az író ellen

kák, régi avantgárd mesterek rekvizitumait csillogtatva. Összegező ismeretter­jesztő művek, amelyek néhány tudományágból ötvöztek új tudományt. Próza­szövegekben költői munkák, mellettük verses regények, tudományos értékű krónikák, lélektani jellegű levelezések, szépprózai igényű naplók és a tény­irodalom minden válfaja. Szociológiába oltott néprajz, mítoszba olvadó hely­történet, babonák és paraszthiedelmek modern értelmezésben, archaizált hétköz­napok. Továbbá kultúrtörténet, mely élőbb, mint a riportirodalom, és modern prózai kísérlet, mely halandóbb, mint a Képes Krónika szövege. Álom és ébren­lét határán születettek, valóság és képzelet találkozásai, tudomány és irodalom határmezsgyéje, összefoglalva jelen, múlt és jövő. Könyvek és műfajok, kizárva minden rendszerezést, csoportosítást, katalogizálást és rokonítást. Az író nyugtalan lett. Veszélyt érzett, rossz sejtelmek töltötték el. A könyv­kupacok tömege végtelennek és fenyegetőnek tűnt fel körülötte. Szétfolyni látszott az óhajtott rendszer, az elképzelt rend feloldódott. Teljesebb volt a zűr­zavar, mint azelőtt. A közös jegyek törvényei képlékennyé váltak, az együvé tartozás szigora fellazult. Egymást szülik a műfaji csoportok, oly szaporán, ahogy a házinyúl fial. A könyvek világának szerkezete mind áttekinthetetle­nebb. Az író nyugtalansága egyre nő; a szőnyegen ül, és végtelennek látja könyvei tömegét. Szorongása már-már a félelemhez hasonlatos. Megérezte, hogy lehetetlen tettre határozta el magát. A legteljesebb lehetetlenséget érezte meg. Tökéletes rendszer nincs, mormolta magának csüggedten, az áttekinthető rend eszméje — illúzió! A lehangoló felismerés további, nyugtalanító gondolatokat sugallt. Szívszorító sejtéseket szült, ijesztő többszörös ikreket. Ezeknek a gondolatoknak a logikája ok és okozat kölcsönviszonyát követte. Eszerint a könyvek világa esetleges, nem szoros rendhez alkalmazkodó, amiből az következik, hogy a valóságban nincs rendszer, és abszolút osztályozás nem létezik. Ám számunkra úgy tűnik fel, hogy a valóság káoszába vitt művészi rend az élet áttekinthetően rend­szerezett képe. De ha az élet rendszertelen és esetleges, vajon valódi rend-e a mű szerkezete? Amennyiben a tökéletes rend illúzió, a tökéletes mű eszmé­nye nem az? Vagy talán a mű az illúzió? Esetleg a művészi alkotás mégsem rend, hanem valami más? Akkor hát mi a mű? És mi a tökély? Mi a rend törvénye, ha van? És mi a törvény rendje? ... — játszott önmagával. A helyzet — az író helyzete — drámai fordulatot vett. Megoldhatatlannak látszó, kínzó problémák vették körül. A városra leszállt a kora délutáni, puha szürkület, meg kellett gyújtania a lámpát. A konyhában a felesége a karácsonyi ponty kövér szeleteit rántotta. Az ebédlőben gyermekei a karácsonyfát díszí­tették. Könyvhalmok között tépelődött, marcangolta önmagát. Gondolatai csapdájá­ból sehogy sem tudott kikecmeregni, az ellentmondások megoldhatatlanoknak bizonyultak. A könyvkupacok vakondtúrások végtelen tömegének tűntek fel egy régi libalegelőn. Végtelen göcsörtös térségnek látta a dolgozószobát, mely felett borús az ég, a távolban fények vilióznak, vihar közeledik. Meddő tépelődés, mint egy aggszűz vágyai, gondolta, tettre szánom el ma­gam! Talán a mű nem rend, hanem tett... — biztatta magát. Kezdte a pol­cokra hordani a könyveket. Az elképzelt rendszer szerint dolgozott, témák és műfajok szerint helyezte el őket. így azonban lassan ment a munka, a kupacok nem fogytak. Újabb nyugtalanságot keltett benne, hogy a polcok lassan mégis megteltek, s még mindig nagyon sok könyv hevert a szőnyegen. A kupacok nem szűntek, sőt, mintha szaporodnának. A konyhában illatosan sercegett a zsír, a karácsonyfán finom ezüstharangok csilingeltek. A dolgozóban az író erősen izzadt. Teste-lelke verejtékben fürdött, nyomasztó félelem gyötörte.

Next

/
Thumbnails
Contents