Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Varga Erzsébet: Átépítés és irodalom

A nemzetiségi viszonyok tökéletesítése, az átépítés és a szovjet irodalom feladatai” — ez szerepelt fö témaként a szovjet írószövetség választmányának március elején megtartott plénumülésén, amelyen tulajdonképpen egyetlen kérdésről, a szovjetunióbeli nemzetiségek helyzetéről és kölcsönviszonyairól folyt a vita. Az ülésnek a Karabah hegyvidéki autonóm területen, valamint az egyik azerbajdzsáni városban, Szumgaitban lezajlott, a napisajtóban közzétett hírekből számunkra is ismeretes tragikus események adtak szomorú aktualitást. Miként azt az örmény és az azerbajdzsán írók hangsúlyozták, a zavargások nem öltöttek szovjetellenes formát, vagyis nem a Szovjetunió egységének megbontására, esetleg a szocialista rendszer bomlasztására irányultak, a képet tehát nem szabad olyannyira leegyszerűsítenünk, hogy mindent a „peresztrojka” és a „glasznoszty” esküdt ellenségeinek a számlájára írjunk. Ahogy arról a hazai sajtó is beszámolt, a Szovjetunióban komoly intézkedéseket foganatosítottak a helyzet megoldására — egyebek között vizsgálóbizottságot alakítottak az események elemzésére, a problémák okainak és hátterének kivizsgálására, feltárására, s az SZKP KB egyik legközelebbi ülése is a nemzetiségi kérdés megoldásával foglalkozik majd —, a vita részletesebb ismertetése helyett ezért itt azokra a közös törekvésekre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a szovjet írók körében napjainkban, az átépítés korszakában általánosaknak mondhatók, s amelyekre a szóban forgó plénumon elhangzott beszámolójában Vlagyimir Karpov, az írószövetség választmányának első titkára is figyelmeztetett. Ezek a közös tendenciák a következők:

— a soknemzetiségű ország összes írója — tekintet nélkül nemzetiségi hovatartozására — részt kíván venni a kommunista párt kezdeményezte nagy műben: az átépítésben;

— az írók tevékenyen részt vesznek az ökológiai problémák felvetésében és megoldásában;

— cselekvő részvétel az anyanyelv és a kétnyelvűség problémájának legcélszerűbb megoldásával kapcsolatos vitákban és kutatásokban;

— az „elfelejtett írók” neveinek visszahozatala a szovjet irodalmi köztudatba és a történelem úgynevezett „fehér foltjainak” eltüntetése, az ezekkel Összefüggő kérdéskör felelősségteljes megválaszolása.

A választmány március eleji plénuma egyébként leszögezte: a Szovjetunió írószövetsége (amely napjainkban körülbelül tízezer íróembert tömörít) abban látja elsőrendű feladatát, hogy a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszában a lehető leghatékonyabban járuljon hozzá — természetesen az irodalom eszközeivel! — a lenini nemzetiségi politika megvalósításához.

Bármilyen bonyolult problémák is szerepelnek a szovjet írószövetségi ülések napirendjén, mindig egy kissé irigykedve figyelem a szovjetunióbeli irodalmi élet mozgásait, amelyek véleményem szerint határozott, de legalábbis nehezen vitatható választ sugallnak arra a kérdésre, miért van olyan óriási tekintélye — ha úgy tetszik: társadalmi presztízse — a Szovjetunióban írónak és irodalomnak. Míg nálunk a legutóbbi időkig szinte minden írószövetségi plénumülésén — természetesen írószövetségünk MaÁTÉPÍTÉS ÉS IRODALOM