Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - HOLNAP - Hodossy Gyula: Vasárnapiságunk nyüzsgéseiről
Hodossy Gyula Vasárnapiságunk nyüzsgéseiről Kusza és hevenyészett gondolatok tömke- lege cikázik agyamban az irodalomszervezésről, annak miértjeiről, fontosságáról, eredményeiről, és mindenről, ami vele kapcsolatos, pontosabban mindenről, ami szerintem vele közvetve vagy közvetlenül kapcsolatba hozható. Talán kezdeném ott, hogy — véleményem szerint — az Iródiáig a csehszlovákiai magyar irodalomban nyílt, tudatos, alulról építkező jellegű, átfogó, fel-felíve- lő irodalomszervezés és ez irányú törekvés nem volt. Ellenben voltak „akciók“, „gyűlések”, „rendezvények“ és „találkozók” szépirodalmunk, illetve szépíróink, költőink szolgálatában, egymástól néha teljesen függetlenül, valamilyen helyi erő igényei szerint, szándékaikban korántsem keresve helyet a csehszlovákiai magyar irodalom és irodalmi élet kontextusában. Nem igaz, mondom, mielőtt valaki is azt gondolná, hogy lebecsülöm azt a munkát, amelynek eredményeképp létrejöhetett egyetlen szép- irodalmi könyvkiadónk, egyelőre egyetlen irodalmi folyóiratunk, a Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Tagozata, a Csemadok KB által meghirdetett irodalomnépszerűsítő mozgalom, lapjaink irodalmat népszerűsítő és publikáló oldalai, az Oj Ifjúság Oj Hajtások rovata, egyes magyarlakta járások szépirodalmi pályázatai, a Csemadok alapszervezetei és azok művelődési klubjai szorgalmazta irodalmi napok, a számtalan író-olvasó találkozó. Mindezek fontosságáról, szükségességéről, hasznosságáról magam is meg vagyok győződve. Viszont az irodalmat szolgáló intézmények és események sem külön-külön, sem együttesen nem tesznek eleget a fentiekben megfogalmazott irodalomszervezői eszmény kritériumainak. E bevezetővel egyfajta alaphang megü- tése volt a célom, hogy az eddig elmondottak szellemében polemizáljak egy cikk kapcsán, amely a Fiatal írók Köre gondjairól szóló (Oj Szó, 1989. január 6.) cikkemre reagálva született. Kövesdi Károly Vasárnapiságunk című írásában (Vasárnapi Oj Szó, 1989. február 17., 7. sz.) többek között a tehetséges pályakezdő írók, költők védelmében bírálja a „feleslegesen sok nyüzsgést“, és az , alkotói magány” szentségére szólít fel. Látszatra ez rendjén is volna, de hadd végezzünk irodalmi életünkre nézve — a teljességre való törekvés nélkül — egy kis anatómusi munkát! Kövesdi néhol tudja, néhol nem, hogy a Fiatal írók Köre és például Talamon Alfonz között van egy kis különbség, mégpedig az, hogy az előbbi egy kör. az utóbbi egy író. S ha a kör nem egyenlő az íróval, akkor valószínűleg másképp is látja és láttatja a világot. Az író alkotói magányra törekszik, de a körnek — ebből következik — ez nem lehet természete. Mire törekszik vagy mire kellene törekednie tehát egy körnek, esetünkben a FlK-nek? Erre Kövesdi nem keresi a választ, de elvetni igyekszik mindazt, amit az végez: „mint ahogy azt sem tartom túl komoly vállalkozásnak, ha egy legfiatalabb (természetesen csak az életkort tekintve) generációt, tehát lényegében kezdő írókat, költőket csoportosító egyesület folyóirat- figyelő archívum-félét hoz létre. Igaz, a cikből nem derül ki, milyen céllal jött létre a figyelő.” Ha valamit elvetünk, amiről azt sem tudjuk, micsoda — mint ahogy Kövesdi teszi —, ezt előítéletnek nevezzük. Előítéletekre pedig komoly okfejtést nem lehet alapozni, ezt még maga a szerző is jelzi (csupán „az alkotó ember szisszent föl bennem néhányszor“). Az alkotó embernek viszont tudnia illenék, hogy amit leír (függetlenül attól, hogy a vitatkozás igényével és szándékával vagy anélkül írja), annak súlya van. Ami súlyos, az felelősség- teljes is. Már csak azért sem mindegy, hogy az ABC betűit milyen sorrendben pofozza írógépével papírra az „alkotó ember”. Távol álljon tőlem, hogy valakit is az írói felelősségéről akarjak kioktatni, ám ha mondatokat boncolunk, értelmüket kutatva, szinte elkerülhetetlen egy-egy megjegyzés. Kövesdi arról is meg van győződ
