Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - HOLNAP - Hajdú István: A trójai faló (elbeszélés)

Hajdú István A trójai faló

Sokat beszélnek mostanában a művész alkotói szabadságáról. Mégis sokan elfelejtik, hogy az alkotó művész egészen másfajta médium, mint az átlagember, cselekedeteit és művészetét megkülönböztető módon kell kezelni. Nem szabad játszadozni vele fölényesen, lekezelően, az erősebb kiváltságával, valakinek (valakiknek) kényére-kedvére. Különben veszélyes robbanóanyaggá válik. Figyelmen kívül sem szabad hagyni, mert önmagába fordulván, irracionalitásba burkolózik, amely éppolyan veszélyes, hiszen művei érthetetlensége, túlzott elvontsága veszteség, és élete így a slnylődés drámájához vezet.

Ez az írásom az első lehetőséget feszegeti. Kitalált és valós dolgok keveréke, bár minden hasonlóság a realitással csak párhuzamok és véletlenek egybeesése.

A véső hideg volt, mint a jég. Rideg keménysége különböztette meg a kalapácsnyéltől. Kezében váltogatta szerszámait, sokszor behunyt szemmel is dolgozott. Nem szerette a védőszemüveget.

Első nagyobb alkotásán dolgozott. Az iskolában mindig figuratív dolgokat csináltak. Szobrászmesterük, Kőtörő Dávid (így csúfolták) erélyes ütésekkel zúzott szét minden nonfiguratív törekvést. Csak a figurákat, kiváltképpen az aktokat szerette. Jól emlékezett még arra, hogyan ült le a nagymellű Bozsenka az első órán. Nagy heccnek számított ez akkoriban az osztályban. Később már természetesebbnek tűnt a meztelenség. Ekkor már nem vágytól dülledő szemmel nézte a női testet, hanem az idomok minél tökéletesebb megformálása végett. Szívesen befeküdt volna Bozsenka ágyába; de mint később megtudta, Bozsenka Dáviddal hált, és az órák után sellőként tűnt el a Csízik nevű borozóban, mert imádta a vörös bort. Ezt is csak később tudta meg, egy szép tavaszi napon, a nagyszünetben. Kilógott egy pohárkára, és meglepetésére ott találta Bozsen- kát. így felöltözve még csinosabb volt. Zavarában már limonádét akart rendelni, de B. az asztalához intette, és leültette. Most visszagondolva megmosolyogta zavarát. B. ugyanis az asztal alatt félreérthetetlenül jelezte vonzalmát és ger- jedelmét. Jó kis bosszú lett volna ez Dávidon a sok összetört szoborért! Ekkor látta utoljára, mert B. csodálatos idomait egy tömegszerencsétlenségben cafatokra gyalulta a 6-os villamos. Neki állított most emléket szobrával: A hús és a villamos.

Egyenletes ütésekkel véste a konok követ. Nagyobb darab lemetszésekor hallotta a kő jajgatását... Ne könnyezz másokkal, de ne is ujjongj! (A gondolat Epiktétosztól származik.) Bele volt merülve munkájába. Nem vette észre, mikor léptek be hozzá, csak amikor három, furcsán groteszk árnyék jelent meg előtte. Az egyik egyenesen a kőre esett, a másik kettő mint két testőr, mellé. Abbahagyta munkáját, és hirtelen megfordult. Ijesztően nézhetett ki, ütésre emelt kalapáccsal jobbjában, lándzsányi vésővel a másikban, hosszú fekete kötényben, feldúlt arccal. Inkább emlékeztetett inkvizítorra, mint szobrászra. Félénken hátrálni kezdtek. Nem szerette, ha munka közben zavarják, pláne nem,