Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

életemet, ha megvakulnék és nem látnék. A látástól rendkívül sokat kap az ember: ha muszáj, még a némaságot is el lehet valahogyan viselni, a süketséget is, de a vakságot nem. A képzőművészeti látás, a meglátás első mozzanataival akkor találkoztam, amikor az édesapám kezdett az asztalra rajzolni, krétával rajzolgatta a benyomásait, az élményeit, amit én csodáltam. Mint a legtöbb munkásember kifejezőképessége, az apámé sem volt a legmagasabb szinten, rajzaival azonban olyasmit is elmondott, amit szóval sohasem tudott volna. Valószínűleg ekkor döbbentem rá, hogy rajzzal, képekkel is lehet gondolatokat, elképzeléseket közölni, sőt a körülöttünk levő világot leírni, képekkel vagy képek által közölni benyomásainkat. Ezt Kepes György „a látás nyelvének” nevezi. Én még ma is sokszor inkább lerajzolom mondandómat a pontosság kedvéért. Apám rajzolgatását figyelve ébredtem rá, hogy a látásnak a hétköznapitól eltérő másik módja is van. Akkor értettem meg, hogy amit látok, azt le is lehet rajzolni, azt közölni is lehet. Nos, így segítette a látni tanulás, a látni tudás képzőművészi hajlamaim kialakulását, fejlődését. A látás azobnan ma is segíti a munkámat. Főként azáltal, hogy különbséget tudok tenni. Látom az egyik oldalon a természetet, a természeti jelenségeket, a másik oldalon pedig a modern civilizált életet. A kettőt összevetem, és a kettő közötti különbség adja tulajdonképpen az űj látási „nyelvet”. Persze azt sem szándékozom eltitkolni, hogy e vonatkozásban jelentős segítséget nyújt számomra Kepes György A látás nyelve című könyve. Kepes a mai városi, civilizált élet olyan jelenségeire, látnivalóira irányítja rá a figyelmet, amelyek mellett magam esetleg elmentem volna, amelyeket nem emeltem volna „művészi látnivaló tárgyává”.

— Tudvalevő, hogy Vincent Hložník Goyát tekinti egyik legfőbb mesterének. Önre

— főként a grafikában — nem hatott közvetett módon Goya vagy a grafika más óriásai?

— Senki sem születik teljes tudással, zsenialitással, hanem lényegében abból alakítunk ki valamit, amit előttünk, a régebbi századokban vagy a közelebbi időkben mások megalkottak, abból teremtjük meg elsősorban a formai lehetőségeket a mához szóló mondanivalónk kialakításához. Természetesen szükségesnek tartom, hogy minden képzőművész ismerje az előttünk járt művészeket, Goyát éppúgy, mint Daumier-t, Van Goghot, El Grecót, de sorolhatnám tovább a jelentős neveket. Fontos, hogy ismerjük őket, ami persze nem azt jelenti, hogy magunkévá tegyük az ö alkotásmódjukat, stílusukat, gondolatvilágukat. De a továbblépéshez fontos ismernünk őkt. A számos — sokszor észrevétlen — ismeret formálja és alakítja ki a mi művészetünk jellegét is. Az egyéni művészeti utakat, pályákat. Ebben az értelemben én sohasem zárkóztam el a nagy elődöktől, és nem tagadom, hogy nagyon sokat tanultam például Dürertől, ma is szenvedélyesen szeretem őt, noha én nem tudnék olyan aprólékosan, leíró módon dolgozni, ahogyan ő csinálta, de szinte bűvöletben tart az ereje, rettentően erős gondolatisága, ember- központú közölnivalója, Dürer egész munkássága nagyon közel áll hozzám. De ugyanígy felhozhatnám Goyát aki már nem annyira részletező, de mondanivalója dinamikus és ugyancsak erős, számos gondolati mozzanatot vissza tud fogni, ugyanakkor más gondolatokat igyekszik erőteljesen kiemelni. E vonatkozásban ő Rembrandthoz hasonlóan járt el. Mindez persze a barokk művészethez tartozik, s én sohasem fogom tagadni, hogy a barokk koiszak művészeitől is tanultam. De magától értetődően tanítványaként Hložníktól is tanultam vagy Dubaytól, ők voltak számomra a közvetlen forrás, ők voltak a tanítómestereim, közvetlenül ők szabták meg nekem az irányt, hogy merre is haladjak, hiszen amikor a főiskolára kerültem, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy ml az a grafika. Ugyanakkor a régebbi mesterek a közvetett „tiszta forrást” jelentették számomra, melyből más képzőművészekhez hasonlóan sokszor tudattalanul is kell hogy merítsek ... Úgy vélem, egyetlen képzőművész sincs elődök nélkül...

— Az ön 1984-es jubileumi dunaszerdahelyi kiállítására készült katalógus bevezetőjében ezt írja Kubičko Klára művészettörténész: „Grafikai kifejezésmódja a húszas évek szociális és forradalmi hagyományainak továbbfejlesztésében a legtisztább és leghatásosabb.” Mennyiben érzi helytállónak ezt a megállapítást?

— Az 1919-es Tanácsköztársaságról készítettem egy — hat képből álló — sorozatot, amelyet keletkezésének évében, 1964-ben Prágában, Pozsonyban és Besztercebányán ki is állítottak. Ezért a sorozatért kitüntetést is kaptam. Valószínűnek tartom, hogy erre a munkára céloz a művészettörténész. A sorozatot különben néhány évvel később még egyszer megcsináltam, modernebb változatban, de a továbbiakban nem foglalkoztam