Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - NAPLÓ - Dobos László: Meghajlás Czine Mihály előtt
Dobos László Meghajlás Czine Mihály előtt Ne siess, idő! Eddig évtizedenként egyszer ha farkasszeme: néztünk egymással, most már napjában süvegelünk, számunkra lassan te leszel a legmagasabb inštancia, idő. Engedted, legyen kis magasságunk, hogy messzebbre láthassunk, s felülről nézhessük életünk területeit, mára szorításodba fogsz bennünket — idő. „Lovamat megkötöm, lovamat eloldom” — ménes nyargal alattunk, futnak az eloldott paripák, mintha ők lennének reményeink, mintha ők lennének bennünk az idő örökkévalósága: „Lovamat megkötöm, lovamat eloldom ...” Czine Mihály, Miska, Mihály, a legtöbbjének Miska. Szerintem Európában, de sehol a világon nincs még egy olyan irodalomtörténész, kritikus, tudós, pedagógus, ember, akinek falusi vagy nagyvárosi utcasarkon oda lehet kiáltani — Miska. Egyszemélyben fűalázat és tölgyfamagasság. Rendhagyó egyéniség, rendhagyó életforma. Az irodalom utazó tudósa, nem tudom, hány van még ilyen rajta kívül, számára az irodalom elmondása a leírt irodalommal egyenértékű. Az egyetemi dobogó, s azonkívül Magyarország városai, falvai, könyvtárai, olvasótermei, iskolák, szemináriumok, avató és emlékünnepélyek, viták, konferenciák, kiállítások, születésnapok, búcsúbeszédek — mind megannyi Czine-könyv. Felmérhetetlen az otthon elmondott előadásainak, beszédeinek száma. S azonkívül a világ, a szomszéd országok: Vajdaság, Erdély, Szlovákia, Ausztria, Németország, Svájc — Amerikában templomban is hirdetett irodalmat. Tartott előadást fényes termek nagyszámú közönségének, alkalmi seregléseken, de elmondta jövetelének célját akkor is, ha csak öten ültek az előadói terem székein. Az elmondás, a jó és a szép közlésének kényszere utánozhatatlanaul elemi erővel van benne jelen. A reformkor és a szabadságharc papjai tehették ezt, megszállottan hirdetve az újat, az igazat. Mondják paposnak, de inkább prédikátor, a nagyok közül, akik nemcsak hirdetik, hanem fogalmazzák is az igét. Ezerkilencszázhatvannyolcban Hanván Tompa Mihály sírját — a költő végrendelete szerint, halálának századik évfordulóján — felbontották. Ott szorongott Gömör refor- mátussága, papok, esperesek, püspökök tisztelegtek emlékező beszédekkel... Civilként Czine Mihály is ott volt, de néhány mondat után ő lett a rendkívüli esemény főpapja: egyszemélyben költő, hírmondója egy vesztes forradalomnak, s maga az igazságot osztó utókor. Tudósi, prédikátori remeklés volt az a beszéd. Élmény. Czine értelme szinte minden irányból befogadóképes; a lexikális anyag, a folyamatos történés, az epizódok, a történetanyag hangsúlyai, az összefüggések, a művek szubjektív forrásvidéke, az írás erkölcsisége mind ott vannak gondolkodásának szövetében. Ám meghatározó mégis az élmény: Czine Mihály megéli, s számtalanszor újraéli az irodalmat, számára az irodalom nem puszta olvasat, nem szövegvizsgálat, hanem életanyag. Nem tudom, volt-e, van-e a magyar irodalomnak olyan történésze, kritikusa, aki annyi kortárs író személyes ismeretét, ismeretségét mondhatja magáénak. Számára a személyes közelség szükséglet, forrás, feltöltődés, szembesülés, irodalmi folyamatosság. Mondják, mondhatják vádként is: a személyes közelség ellágyít. Igen, a csábítás fennáll, ám Czine Mihály esetében az irodalmi alany személyessége objektivizál is. Élő szembesül itt élővel, szinte állandó, mindennapos szembesülés ez, az élő irodalom ringje — talán a legnehezebb irodalmi műfaj. Napló
