Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - LÁTÓHATÁR - Milorad Grujič: Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban

alkuba, nem mondtam meg neki, milyen játékról van szó. Ha annak idején tudom, milyen következményekkel jár majd ez a megállapodás, lehet, hogy meggondolom magam, és egyedül folytatom az utam Pest felé, s nem mélyítem el az ismeretségünket Jovan Popovičtyal, az ifjú szerb íróval. Kész szerencse, hogy nem tudhattam.

A sakkjáték lényegét nagyon hamar megértette Sterija, és játszani is megtanult. Érdeklődő természetű volt, szeretett kombinálni és kísérletezni, minden leckét azonnal ellenőrzött a táblán, s a legkülönfélébb trükkökkel próbált kifogni ennek az ősi játéknak a szabályain, mely épp akkoriban kezdett mind népszerűbbé válni világszerte. Jókat mulattam rajta. Olyan élvezettel merültünk el a sakkozásban, hogy észre sem vettem, az idő közben jóra fordult, és semmi akadálya nem volt immár, hogy folytassam az utam. Amikor végre föleszméltem és rádöbbentem, milyen nagy késésben vagyok, partnerem azzal állt elő, hogy utazzunk együtt, neki is van valami dolga Pesten.

Semmiképp sem fogadhatom útitársul, válaszoltam neki, hisz sietek, ő meg olyan lassan vánszorog, hogy felőrli az idegeimet. Nem számít, erősködött tovább, hadd tartson velem, inkább megígéri, hogy szedi majd a lábát, ha hajlandó vagyok vele kabátot cserélni. Különös ajánlata teljesen váratlanul ért, s meg sem értettem igazán, míg végül valóban kabátot nem cseréltünk. Magára vette rövid szürke kabátomat — s milyen jól állt rajta! —, én meg belebújtam bokáig érő, százzsebes, zöld köpenyébe. Olyan nehéz volt, hogy szinte roskadoztam alatta. Rengeteg zsebének bármelyikébe nyúltam, elemózsiát tapintott az ujjam: kolbászt, kenyeret, kiflit, almát, sajtot — kettőnknek is bőven elegendő több napi útravaló. A kabátcsere folytán meglehetősen komikus pár benyomását kelthettük, meg is mosolygott bennünket minden szembejövő.

Pesten elváltak útjaink. Búcsúzóul neki ajándékoztam úti sakk-készletemet és Pholidor remek könyvét. A sakkjáték elemzését. Remélem, mondtam, hogy egyszer még összehoz bennünket a sors, ha máshol nem, egy tornán valahol a nagyvilágban. Igen, valahol a nagyvilágban, ismételte meg Sterija kedvetlenül. Ideadta emlékbe a Holdnak írt levelét, melynek címzettje egy égitest. Nekem sem sikerült kiokoskodnom, hogyan juttassam el a Holdra, pedig Sterija nagyon a lelkemre kötötte, hogy gondolkozzam el rajta, s a legtöbb, amit i7. ügyben tehettem, az volt, hogy félig-meddig szándékosan elveszítettem világjái “S útjaim valamelyikén, a londoni vagy a Los Angeles-i posta előtt, abban reménykedvén, hogy talán így magától, az Űr kifürkészhetetlen útjain, ahogy mondani szokták, eljut végül a címzetthez. Német nyelvű fordítását azonban máig is őrzöm. Ugyanaznap este még találkoztunk egyszer, teljesen váratlanul, a színházban, ahol valami Moliére-darabot játszottak. A szünetben odahajolt hozzám Sterija:

— Löwenthal úr — súgta —, többé sohasem lesz szükségem gyalogelőnyre. Hamarosan kihívom önt egy párviadalra.

Az előadás után úgy hozta a véletlen, hogy bizonyos Erdődy Kristóf gróf vendégei közt találtuk magunkat, ahol egy szépség, a gróf szerelme, lekváros kenyérre kenve megevett néhány tízforintos bankót, amivel frenetikus sikert aratott a meghívott színészek és színésznők körében.

Egy évvel később levelet hozott a posta Késmárkról Sterijától, melyben valóban ki is hívott egy levelező játszmára, s fogadást is ajánlott mellé mindjárt: ha ő győz, küldök neki ezer forintot, ha én, ami ugye valószínűbb, ő küld nekem százat. Ez idő tájt éppen Párizsban voltam, a Café de la Régence-ben kibiceltem Louis de la Bourdonnais mellett, és nem mervén megmérkőzni a legerősebbekkel, azzal ütöttem agyon az időt, hogy minden játszmát végigelemeztem, ami csak a szemem elé került. Szinte kapóra jött tehát Sterija kihívása, s azonmód válaszoltam is rá, első lépésként de la Bourdonnais vezérgyalogos megnyitását küldvén el neki. Mindhogy éppen azokban a napokban bukkantam rá az Ofner