Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Ivan Cankar: Šimen Sirotnik története
akaródzik neki bevárni, míg igazság tétetik ügyében! — Aztán ráparancsolt a pandúrokra: — Rajta legyen a szemetek, jaj nektek, ha meghal! — Azt mondta, éhes. Összenézett a két bíró, most mitévők legyenek? Mert nem arra való ám az igazság, hogy étellel, itallal traktálja az embert, hanem hogy ítéletet mondjon felette. Föl is háborodtt retentően mindkettő, hogy lám, ez az istentelen meg kenyeret merészel kérni az igazságtól, nem igét. — Szándékosan teszi, esküszöm, merő gonoszságból! A vesztünket akarja! Most, hogy itt a fényes igazság karnyújtásnyira, csakhogy ki nem nyilatkoztat- tatott, te meg elrontanál mindent! Hát tisztességes dolog ez? Hát van neked lelked? Elsőnek a naposfalvi bíró emelkedett szólásra: — Jelenlevők, Naposfalva és Hűvösfalva érdemes képviselői, hosszú és kimerítő tanácskozás után határoztunk. — Majd Šimenhez fordult: — Mint jó keresztényekhez illik, kenyérrel viszonozzuk, hogy te kővel dobtál meg bennünket. Csak az ég a megmondhatója, honnan jöttél, mit akarsz, milyen istencsapást hoztál ránk! Fekszel itt, szót sem szólsz: ez a hála kegyes gondoskodásunkért! De mi nem is várunk tőled köszönetét, látja az Űr anélkül is jótéteményeinket! Fogd, egyél, igyál, és el ne mozdulj erről a kőrakásról, míg igazság nem tétetik! Aztán a hűvösfalvi bíró vette át a szót: — Fogd, jó szívvel adjuk; egyél és igyál, és jól eszedbe vésd, amit mondunk! Tévedésből idekerült jöttment létedre — ki tudja, tán útonálló is lehetsz! — mi kiszolgálunk, étellel, itallal tömünk, pedig el is kergethettünk volna! jól megjegyezd ezt, nehogy aztán, Isten színe elé kerülvén panaszra vagy hazug szóra nyíljon a szád! Ekképpen szólott a két bíró, miután meghozták a kenyeret meg a bort kimennek. A csillagok fényesen ragyogtak odafönt, a hegyek felől enyhe éjféli szellő fújdogált; a pandúrok hangosan horkoltak a fűben, a hűvösfalvi hanyatt, a naposfalvi hasmánt fekve; kissé távolabbról idehallatszott a községi atyák horkolása, meg az út kétoldalán sorakozó magas, fekete nyárfák susogása. Bíró uramék álltak és vártak. Válasz azonban nem jött. Šimen mozdulatlanul feküdt a kőrakáson, arcán barátságos mosoly világított a sápadt csillagfényben. Kilenc évre rá, egy szép napon vaskos boríték érkezett a legfelsőbb hatóságtól, s benne a szigorú meghagyás, hogy szegény Šimen eltartásáról Naposfalva község tartozik gondoskodni, és nem Hűvösfalva. Az emberek tanácstalanul nézték az írást, azt sem tudták, miről van szó. Azóta már a két bíró is rég eltávozott az élők sorából.
