Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Barak László: Táviratilag állapotjainkról (vers)

nők, akik betolakodnak házaitokba, tekintetükkel szétfeszítik koponyáitokat, és megdézsmálják titkaitokat! Mint a kígyók, besettenkednek házaitokba, belopakodnak nappalaitokba... — igen, ebben a hangnemben folyatta Anyám.

A körülötte állók ábrázata meghökkenésről árulkodott. Anyámat megtévesztette ez a fordulat. A gúnyos megjegyzések, a lábak dobogása, a szétzilálódó tömeg Anyám balsikerét jelezte ...

Az elkövetkező években Anyám több alkalommal is megnyilatkozott a köréje gyűlt embereknek.

Akik tegnap még kételyek nélkül éltek.

Akik a világ dolgaiból csakis a szükségeset emelték el.

Akik sohasem gyűjtöttek a holnapoknak és a holnaputánoknak felesleges javakat, mert jól tudták, hogy a látszatra terméketlen napoknak is van hoza- dékuk.

Hágár színre lépése óta alig észrevehetően változott a helyzet.

Néha egy-egy szempár a Falu közösségében már titkos szövetségest keresett. És röviddel az esti szürkület beállta után váratlanabbul zárultak a házak ajtajai. Hágár idegenül visszhangzó történetei (ha nagy áttételeken is, de) rezonál- tak az itt élőkben.

2

Igen. Rezonáltak bennünk.

Talán azért, mert kezdetben Anyám azt tette, amit itt korábban senki sem. A napokat, amelyek a törvényeink szerint névtelenek voltak, megnevezte. És megnevezte a hónapokat és az éveket: reájuk ragasztva a múlandóság bélyegét. Megnevezte a rejtett és nyilvánvaló kapcsolatokat, és nevet adott a történések idejének és helyének, és ezáltal lépten-nyomon önismeretünk hiányosságára hívta fel a figyelmünket, és tudatosíttatta velünk, hogy csupán cseppecskék vagyunk a szüntelenül háborgó embertengerben.

Anyánk közénk lopta az idegen halandók számunkra idegen tapasztalatait.

Közénk lopta azt, amit mi az emberiség legnagyobb vesztesége utáni létformának nevezhettünk volna el.

Minek tagadnánk Anyám ellentmondásos életvitelét.

Minek hallgatnánk el, hogy Hágár csupán koloncnak tartotta az e világi létezést.

Számunkra — eleinte — különös, szinte érthetetlen történeteket mesélt. E történetek — általában — derűsen, szinte légies súlytalansággal kezdődtek, a szabadság lágy hullámai és örvényei járták át az események szövetét, de később váratlanul elsötétült a színtér, és az idegen nevű szereplőkből már megmagyarázhatatlan eredetű vad indulatok törtek fel.

Eleinte a Falu lakói kikacagták Hágárt, és elkotródtak a helyszínről.

De Idővel észlelhetővé váltak kis közösségünkben a baljóslatú elváltozások.

Ojra és újra elmondta történetét arról a pici közösségről, ahol hasonló életvitel uralkodott, mint a Falunkban, de egy napon megjelent a Kígyó, és illetlen dolgokra beszélte rá az Első Asszonyt, és az Első Asszony iszonyatos vétket követett el, és... És: „A bűn: bűnt fiadzik!”, rikoltotta Hágár.

Anyámtól tudjuk, hogy az Első Asszony bűne az utódokra száll. „Reátok is ...”, harsogta Hágár. „A ti homlokotokon is ott a láthatatlan jel, amely a Világ Urának akaratára bármikor láthatóvá válhat. A ti szívetekben is ott a lehetőség, hogy elkövessétek azokat a bűnöket, amelyeket az Első Asszony leszármazottai elkövettek. Ti is hajlamosak vagytok a testvérgyilkosságra, a vérfertőzésre, a kábító italok fogyasztására, melyeket a Kígyó bőrébe bújt Éjszaka hozott az élő emberek megrontására. Ti is hajlamosak vagytok mindennemű bűn elkövetésére, mert ti is rokonai vagytok az Első Asszonynak! És ezáltal