Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)

amikor Maca, mintha az egészből egyetlen szót sem hallott volna, gondtalanul felkiáltott:

— Ha akarjátok, megpróbálhatjuk a salakhányó mögött! Van ott egy ócska, nagy deszkalap a földön. Valami régi deszkakorong. Megpróbálhatjuk. Hátha az is dübörögni fog! Jösztök? — kérdezte, és már indult is. De előbb figyelmesen felpillantott a főmérnöki lakás ablakaira, nem látnak-e le onnan a salakhányó mögé.

— Gyertek! — kiáltotta megnyugodva. — Jösztök?

De én nem mentem. Elvégre szeptembertől már én is iskolás leszek: nem illők hozzám az effajta gyerekségek. És nem azért jártam hozzájuk játszani, a gázgyár udvarára, hogy a salakhányó mögött heverő deszkakorongon próbáljak szekérdübörögni. Azért jártam, anyám kíséretében, természetesen, mert a közös nyaralást megelőző tavasszal szamárköhögésem volt. Egy április végi napon éppen az orvostól indultunk haza, amikor a városban összetalálkoztunk Wiesner nénivel.

— Csúnyán köhög a Tyutyu — jegyezte meg Wiesner néni, mintán megölelték egymást anyámmal. (Valaha együtt jártak felsőbb leányiskolába, az Orsolya- apácákhoz, innen származott a barátságuk.

— Szamárköhögés — mondta anyám kurtán, bánatosan.

— Ö, hát miért nem hozod el hozzánk, a gyárba? — kérdezte Wiesner néni részvevőén. — Az enyhe gázszivárgás gyógyítja a szamárköhögést, mindenki tudja. Nem tudtad? Orvosok is tanácsolják ... Látod, az én lányaimnak sohasem volt szamárköhögésük. Nem is lesz.

Ez hatott. Anyám, bölcsen, nem tanácskozta meg a dolgot az orvosunkkal; hajlamos volt rá, hogy vakon bízzék a régi jó, bevált népi gyógymódokban. (Falusi lány volt, csakúgy, mint Wiesner néni: szüleik a falusi előkelőségekhez tartotztak. Anyám főerdész lánya volt, Wiesner néni jegyzőlány: így kerültek az Orsolya-apácákhoz.) Anyám ettől kezdve naponta elcipelt a gázgyárba, ami meglehetősen önfeláldozó anyai teljesítménynek számított, miután mi pontosan a város túlsó peremén laktunk, és á gázgyárat akkoriban még csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A villamos csak a vasútállomásig közlekedett, és onnan még jó tíz percnyi ballagás állt előttünk. De anyámat ez sem tartotta vissza a napi kirándulástól: csúnyán köhögtem.

A gázgyár körül, az udvaron, az egész környéken, de még Wiesner néniék lakáséban is, átható, büdös gázszag terjengett. Eleinte nem szerettem, de aztán megszoktam. Később, idővel — akkor már nem köhögtem annyira és olyan rondán, „húzósán”, nem voltam „ragályos” — együtt játszhattam a Wiesner lányokkal, Macával és Cicával, és akkor már szerettem hozzájuk járni. És aztán

— ehhez bizonyára a két családnak a mi jóvoltunkból időközben megerősödött b:.ráti kapcsolatai is hozzájárultak — együtt mentünk nyaralni a zenepavilonos kis fürdővároskába.

[Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy Wiesner Cica még azon az őszön megbetegedett szamárköhögésben. Pontosan olyan rondín, „húzósán” köhögött, mint én az előző tavasszal. Ügy látszik, a gázgyári levegő sem nyújtott elegendő védelmet a kór ellen. Maca nem kapta meg a betegséget, s ami a legfontosabb, egy jó fél év múltán már senki sem foghatta rám, hogy én fertőztem meg Cicát. Ezt még Macának sem hitték volna el.)

Aztán még egy-két évig eljártam hozzájuk játszani, de a salakhányó mögött heverő deszkakorong diibörgési képességeit sohasem próbáltam ki, noha Maca egyszer-kétszer még megkísértett bennünket. De végül is abbahagyta, sőt, a játékainkba sem kapcsolódott többé bele. Olvasott, kéz'munkázott, vagy nem is volt otthon.

— Fiúkkal csavarog — súgta meg egyszer Cica bizalmasan. — Maca. Fiúk-