Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)

elém állt, úgy ellenőrizte a mutatványt. Részemről szándékosságról szó sem lehetett.

Éppen ezért, amikor a megszokott, későbbi délutáni órában ott ültünk közös erkélyünkön — a mi szobánk és Wiesner néniék szobája szomszédos volt —, és vajaskenyér, gyümölcs majszolása közben Wiesner néni halkan, mintegy mellékesen és németül, hogy mi, die Kinder, ne értsük, megkérdezte anyámtól: „Tudod, hogy a kicsi lepipilte Maca harisnyáját?”, eleinte nem is nagyon figyeltem oda.Eszembe sem jutott, hogy rólam lehet szó.

Nem azért, mintha nem értettem volna a kérdést: mind a hárman, die Kinder, jól értettünk németül. Wiesner bácsi, gázgyári főmérnök, német származású volt, és otthon gyakran a gyerekeikkel is németül beszélgettek, noha Maca is, Cica is magyar iskolába jártak, csakúgy, mint jómagam. Igaz, én akkor még nem jártam iskolába: akkor készültem első elemibe. Cica harmadikos volt, Maca másodikos gimis. Én pedig onnan tudtam németül, mert a mamám, noha váltig és konokul tagadta, félig-meddig osztrák származású volt. (A húgaival, egymás között, kizárólag németül társalogtak — elveik fenntartása mellett. Nagyapjuk, az én dédapám, sült osztrák létére — vagy talán éppen azért — a bécsi légióban harcolt, Kossuth Lajos oldalán. „Wir sind allé Ungarn”, mondogatták büszkén és németül.) A származását anyám körömszakadtáig tagadta, a nyelvet nem: a rendszeres esti mese minden alkalommal német nyelven hangzott el. Rotkäppchen, Aschenbrödel, Schneewitchen meg minden. Egészen a megszokott búcsúszóig, amelyet anyám már magyarul suttogott a fülembe: „Ügy. Eddig volt — és most már csücsülj, Tyutyu! ...” És akkor már csucsul- tam, Tyutyu, de az volt az érdekes, hogy álmaimban olykor magyarul álmodtam újra az elhangzott meséket, szigorúan megőrizve azonban az eredeti német nevek pontos magyar fordítását. így letl álmaimban Piroskából Pirossapkácska, Hamupipőkéből Hamumorzsácska, Hófehérkéből — ez volt a legnehezebb — Hóbansurranócska. Ennyivel vettem részt a némileg meghasonlott családi hagyományok ápoláséban. Nekem ennyi is elegendő volt.

így hát die Kinder, mind a hárman tűrhetően értettünk és beszéltünk németül. Ennek ellenére, valahányszor szüléink — főképpen az anyai ág — olyasmit óhajtottak megbeszélni egymás között, amit nem a mi fülünknek szántak, nyomban németre fordították a szót. Ügy, mint akkor, ott a közös erkélyen Wiesner néni.

„Tudod, hogy a kicsi...”

Anyám csodálkozva pillantott fel a tányérj íból. Aznap sárgadinnyét csemegéztünk, édes volt, ízes, illatos. Aztán elképedve engem vett szemügyre.

„Was Du nicht sagst???! ...”

Még akkor sem kapcsoltam. Mellesleg, időközben már az egész „dübörgetős” játékról megfeledkeztem. Ami pedig a „kicsi”-t illeti, egy percig sem feltételeztem, hogy rólam van szó. Talán Wiesnerék kis foxijáról. Helyes kis blöki volt; a vidám Kópé névre hallgatott, s valóban kedves, fürge, játékos kis kópé volt. Kivéve, amikor leggondtalanabb száguldozásai, illetve legelmélytiltebb szimatolásai közepette váratlanul ráreccsentek és pórázra csatolták. Ez nemcsak az önérzetét bántotta: önfeledt szórakozásainak, buzgó, odaadó felfedezési vágyának is egy csapásra véget vetett. Szívből együtt éreztem vele, mert már akkor szilárd meggyőződésem volt, hogy amikor a kutyusok szabadon nyargalásznak, s közben váratlanul meg-megtorpanva gondosan megszimatolgatnak egy-egy sodródó újságlapot, gondatlanul elhajított kis papírzacskót,cigarettásdobozt, almacsutkát — bármit, ami az orruk elé kerül, voltaképpen a napi híreket böngészik: újságot olvasnak. Esetleg egy-egy lebilincselő elbeszélést, izgalmas regényt. Nem csoda tehát, hogy ha Kópé nem állhatta a pórázt: feltehetően