Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - HOLNAP - Szabó Lilla: Születésnapi köszöntő helyett (Albrecht János hetvenéves)

elemzésén keresztül közelíti meg az alko­tás folyamatának ős a művészet mibenlé­tének szüntelenül izgató kérdését, hanem a zene, a festészet és az irodalom együt­tes értelmezésén át beszél az egyes jelen­ségekről [Gondolkodási folyamat-e az al­kotás?; O tempóra, o mores!; A művészeti emocionalitás kérdéséhez; A téma széle­sebb és tágabb felfogásban s a stílus kér­dése; Elmélkedések a jelentésről; A mű­alkotás tartalma és formája — másodla­gos tartalom; Funkcionalitás és logika a művészetben; Tehetség és médium stb.). Számára a művészet egy és oszthatatlan, mert az alkotás indulásának folyamata (az idea, a gondolat megszületése) éppúgy, akárcsak végső küldetése, azaz a közlés igénye bármely műfaj esetében ugyanaz. A különböző műfajok már egy szekundér (a médium és annak törvényszerűségei ál­tal determinált) folyamat kiváltotta kü­lönbségeket takarnak. A szerző eszménye az élet értelmét, lé­nyegét minduntalan megragadni és meg­ismerni kívánó művészet. „Beismerem — vallja Albrecht János a könyvét bevezető sorokban —, hogy csodálatom nemcsak a művészethez kötődik, hanem nagyrészt ah­hoz az ősforráshoz, amelyből az születik — az élet teljes egészéhez. A fő hangsúlyt azokra a területekre helyeztem, ahol a művészet és az ember kapcsolata megva­lósul. A művészetek ábrázolási mechaniz­musának vizsgálata fontos szerepet kap itt, mert éppen ez a mechanizmus tárja fel a legjobban azt, amit az ember közvetlen és közvetett környezetéből merít, valamint azt, hogy ez a környezet miképpen jelenik meg a művészeti átértékelés során.“ Az alkotói és befogadói tényezőket lépésről lépésre elemezve állandóan felhívja a fi­gyelmet a művészet törékeny voltára és az időálló alkotások értékének törvényszerű­ségeire. A problémák lényegi alapkérdésé­hez nyúl mindig vissza a művészet tör­vényszerűségeinek értelmezése és ponto­sítása érdekében. Hatalmas tudásanyag, pedagógiai és előadói gyakorlat birtoká­ban mindig a konkrét jelenségekből ' és példákból indul ki. Éle- szemmel választja ki a művészet sorsfordulóit, megújulásának vagy stílusváltásának mozzanatait és azok mibenlétét (a zenében pl. Debussy, Schön- berg vagy Bartók újszerűsége, a folklór, a romantika és a neoromantika, a dode- kafónia szerepe; a festészetben a perspek­tíva megjelenése a reneszánszban, vagy épp ellenkezőleg, a kiküszöbölése iránt je­lentkező igény a századvégen, Matisse je­lentősége stb.). így az elméleti szintézis nála a gyakorlatban, magában az életben tapasztalt — az emberi pszichikum és gon­dolkodás, valamint a társadalmi átöröklő- dések folyamán törvényszerűen kialakult és létrehozott — összefüggések elemzésé­vel, történelmi fejlődésük nyomon köve­tésével jön létre. Az esszégyűjtemény tulajdonképpen két részre osztható. A kötet huszonkét fejeze­tében fogalmakat és jelenségeket tisztáz és pontosít, hogy azok definíciószerűen megfogalmazott tanulságain és megállapí­tásain keresztül a művészet értékének és küldetésének világunkban különösen bo­nyolult kérdéséhez és a lehetséges meg­válaszoláshoz vezesse el olvasóját. Az Ember — társadalom — művészet és A művészet ideje — jelen, múlt és jövő cí­mű két utolsó esszében veti fel a szerző azokat a problémákat, amelyek őt mint alkotó embert a legintenzívebben foglal­koztatják. Az e fejezetekben megfogalma­zott kijelentéseit művészi hitvallásaként értelmezhetjük. Kiindulva abból a gondo­latból, hogy „tradíció nélkül nincsen hala­dás, mert a haladás az adott helyzet le­győzése, amit viszont csak a hagyomány közvetíthet”, megállapítja, hogy századunk művészetében, miután a szubjektum mint protagonista megszűnt érdekes lenni, csu­pán az ábrázolás eredetiségét tolerálták. Ennek következtében viszont az alkotás módozatai és módszerei, a művészeteken kívüli racionális segédelvek alkalmazása, a kompozíció formai birtoklásának bizo­nyítása felé tolódott el a hangsúly. A mo­dem festészet egyre inkább aforisztikus jelleget öltött. Az ötlet egyedülállóságát minden egyéb rovására kezdték el hang­súlyozni. „Ez olyan redukció — írja Al­brecht János —, amit már nem lehet to­vább fokozni, mert minden további lépés a művészi ábrázolás molekuláris struktú­ráját veszélyezteti. A részek további bon­tása már magát az idea lényegi magvát érintené, azaz a művészi szintaxis alap­sejtjét — ez pedig a jelentés alapelemé­nek kizárásához vezetne.“ „Egy biztos — írja másutt, az előbbi gondolatot folytat­va —, a művészet számára a legnagyobb veszélyt az új és az eredetiség iránti hi- pertrófiásan megnövekedett igény jelenti. Ez lehetetlenné tette egy stílusrendszer stabil alapjainál való megmaradást, miu­tán minden kontinuitást mint kellemetlen, nem kívánt kötöttséget elutasított. Zavaró

Next

/
Thumbnails
Contents