Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

denható asszonyával, majd ha ondolált hajával vastag pápaszemén át elcsodálkozva rám tekint: „Már megint Itt van?”, ezt az egészet megértetni, de úgy, ahogy azon az éjjeli órán a fejemben kavargott és nem hagyott aludni. Tudtam, hogy sehogy. Majd a szavak nyálkáján, mint poshadt banánhéjon seggre esnek az érvek, és azzal az érzéssel hagyhatom el a nagy tekintélyű épületet, hogy bár ott jártam, de csak az isten tudja, minek. Erről óhatatlanul Kucmanné macskaszívóssága jutott az eszembe, amely dacára pirosra lakkozott körmeinek és parfümben úszó langymeleg magakelletésének, ma is sajátja volt. Amikor a front (vagy ahogy ő mondta: csetepaté) a városon átvonult, és ő, előbújva a pincéből, mivel a ház helyén, ahol Kucmannal, majd utána Samuval lakott, csak romhalmaz maradt, rágyújtott, megigazította fején a meggypiros, fekete szalagos kalapot, s egy órával apja előtt ért ide, ahonnan a pofon miatt (talán kettő is volt) annak idején örökre távozott. Fölment az ámbitus lépcsőjén, s az első, amit észrevett, az volt, hogy időtlen lakásba lépett; a konyhában és a szobában egyetlen óra sem maradt, a mentolos fogpasztát — a tubus leharapott és kiköpött felső része ott hevert a konyha padlóján — valami üdítő krém gyanánt megették, de a sublót sárgaréz gombjait leszámítva a lakásból más nem hiányzott. Kucmanné babos kendőt kötött a fejére, és dúdolva seprőt fogott. Alighogy seperni kezdett, meglátta, hogy a tágas udvaron az apja (immár egyedül) közeledik. A dúdolást abba sem hagyva tette félre a seprűt, kézbe kapta a mákdarálót, és kiállt a küszöbre, onnan üdvözölte az apját: — No, isten áldjál Kívül tágasabb. — Apja, megereszkedett flamandos arcával, mint az öreg kuvasz, morgolódva állt meg a lépcső aljában, egy átfogó tekintettel fölmérte, mivel járna, ha át merné lépni a küszöböt, aztán szép lassan megfordult, és elindult kifelé. Kucmanné fáslitekercset húzott elő a zsebéből, és utánakiáltott:

— Itt van, ne menj üres kézzel! Tekerd körül a fejed, ha van egy csöpp eszed, a fél szemed is bekötöd. Ami még kell hozzá, annyi már tőled is kitelik... — Majd apja tamáskodó arcát látva, hozzátette: — Most beülhetsz a keménykalapos boltjába, nem naphosszat a fiókba kasszálni, csupán azt kell mondanod: az ormokról jöttél... — És ezzel az epizóddal, amelynek következtében Kucmanné évekkel később a szomszédunk lett, akár egy félmarok élesztővel pezsgettem meg kovásztalan ügyintézői hitemet.