Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

elém vetődő példányt, de áldozatot hozni miattuk, értük, hajnalban fölkelni,

kimenni a Gelence, a Karizs, a Kis-Duna partjára, a fák közé, a szabad természetbe, és tisztességes megfigyeléseket végezni, gyűrűzni, védeni a rászorulókat, azt már nem; és az indiánok — őket is ismerem-e vajon egyáltalán, hisz alig tudok róluk valamit, néhány kép, néhány oldalnyi nyomtatott szöveg, ennyi az egész, hát értük tettem-e valami hasznosat, valami maradandót, tettem-e valami mást is azon kívül, hogy egy nyamvadt szalmazsákdarabot kineveztem egyszemélyes indiánsátornak, meg hogy egyszer-kétszer szippantottam egy kalu- metnek aposztrofált ócska pipából? — no és a cserkészettel hogy állok? a hozzá való viszonyom is nem ábrándozó rajongás csupán? — vagy a nemzeti szellem, a nemzet: melyik nemzethez tartozom vajon? Apu tiszta szlovák családból származik, Anyu a századfordulón elmagyarosodó német famíliából, Apu mint jegyző, mint az állam képviselője a községben a magyarok alatt nyilván magyarnak vallotta magát, most azonban, ha nem akarja elveszíteni az állását, visszavedlik — vagy már vissza is vedlett — szlovákká, Anyut is sok minden köti Szlovákiához, a szülőföld, a gyerekkor, a fiatal évek, a rokonság zöme, most ő se akar átmenni Magyarországra, ahol hattagú családunknak vállalnia kellene az anyagi bizonytalanságot, egy háborúvesztes ország gazdasági csődjét, maradunk tehát itt, ahol én is születtem, ahova az én gyerekkorom emlékei is kötődnek, ahol most kamasz vagyok, s fogalmam sincs róla, hogy mit hoz a jövő — tehát ez a hazám? részben igen, részben nem — igen, mert valóban hozzátartozom ehhez a tájhoz, az itt élő emberekhez, állatokhoz, növényekhez, az itteni természethez, városokhoz, falvakhoz, csakhogy a haza nem csupán táj s a benne élő ember, állat, növény, a haza fogalma sokkal több ennél, ebbe a fogalomba mindaz beletartozik, amit a lelkemben, a szívemben, a képzeletemben őrzök, ebben a fogalomban benne kavarognak az érzéseim, a gondolataim, meg az álmaim, a haza fogalmában benne rejlik mindaz, amit valaha is valahol is láttam-hallottam-ízleltem-szagoltam-tapintottam, amit valaha valahol olvastam vagy átéltem, aminek valaha valahol örültem, vagy ami fölött valahai könnyet ejtettem — a haza a kézzelfogható valóságon túl egy másik, egy szel- lemi-lelki-képzelebetbeli-tudati, egy virtuális valóságot is jelent, és ez a másik valóság sok esetben — én legalábbis így tapasztalom — meghatározóbb, mint az előző, s ezt a másik, ezt a virtuális hazát nemigen tudom összehozni az elsővel, ezért állítom, hogy ez a haza itt körülöttem nekem csak részben hazám; — akkor hát mi marad? a vallás? az Isten? de melyik vallás? és melyik Isten? az a keresztény vallás-e, amelyikben eddig nevelkedtem, amelyik a szeretet vallásának tekinti magát, s amelyiknek a papja dührohamot kap, ha meggyónom neki, hogy részt vettem egy másik keresztény vallás istentiszteletén? vagy az az ószövetségi Isten, aki féltékenynek és bosszúállónak mondja magát?

— marad tehát a merő ábrándozás? mert igazán csak a képzelebeli világot tudom elfogadni? fantázia szülte társadalom? álomkép-nőideál? könyvélmény- természet? regényekből kilépő indiánok? a Márton Lajos-illusztrációk cserkészei? virtuális nemzet és haza? eszményi vallás? újszövetségi Isten? — de hogyan lehet így élni itt és most? hisz az élethez kaja kell, azért valahol majd meg kell dolgoznom, s ott óhatatlanul más emberekkel is kapcsolatba jövök, esetleg olyanok parancsolnak majd nekem, akik köpnek az én „fennkölt” eszméimre; és szeretkeznem is kell majd, ha a fajomat fönn akarom tartani, tehát élettársat kell majd választanom, s mi lesz, ha ez az élettárs nem bizonyul ideálisnak?

Kiértünk a hídhoz, ott jobbra hanyarodtunk, majd a vágóhíd után balra. Amikor az utolsó házat is magunk mögött hagytuk, leparkoltunk. Hulló Gally leült az út szélére és kibontotta a tarisznyáját. Kenyér, sajt, paprika, paradicsom meg szilva volt benne. Meg termosz.