Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
— Meg. — Ismét szünetet tartott. Félhalkan, vontatottan folytatta: — A nagy bombázáskor... Az állomás melletti gödörben... A levelezőpartnere is ott volt a családjával. Menekültvonat hozta őket Erdélyből. Pár órával a bombázás előtt érkeztek. Nemsokára tovább kellett volna menniük... Éppen csak annyi idejük maradt, hogy találkozzanak egymással... V ... ki volt az a fölsős srác, aki negyvenöt nyarán velünk lakott a Marianum- ban, aki az intri tanulótermében a stúdiumra kiszabott idő alatt színdarabot írt (vagy forgatókönyvet?], s aki egy este a hálószobák folyosóján a köréje gyűlt nagy és kis bentlakóknak többek között arról beszélt, hogy Voltaire megitta az éjjeliből a szeretett nője pisijét? (Érdekes, ez a srác mélyebb benyomást tett rám, mint a népi kollégiumok szellemének áglegéndi propagátora. Vajon miért? Talán mert életemben először láttam közvetlen közelről valakit, aki [ dráma ]- írással foglalkozik? Vagy mert a kéjszomját egy nő éjjelijének a tartalmával csillapítani igyekvő híres francia képzete újból és újból kiváltotta azt a bizsergést, amelyet egy idő óta egyre gyakrabban éreztem, amely akkor is át- meg átjárta az ágyékomat, amikor Esti Csicsergés ott ugrált előttem anyaszült meztelenül Zendnél a Karizs partján, amikor a gyönyörűen lebarnult lány altestének fehér sávjából olyan kihívóan feketéllett elő az a féltenyérnyi pimasz szőrcsomó, s amikor két guszta emlője mint két fordítva kinőtt körte csak úgy ficánkolt, jobbra-balra, föl-le, s a kocsány helyett mind a kettőből nagy kerek folt közepén egy-egy szemtelen kis bigyó ágaskodott felém?) ... és a gyónásaim, a minduntalan visszatérő bűnök bevallása, mintegy meghazudtolásaként Tóth Tihamér Tiszta férfiúságának, a Márton Lajos-illusztrációk ragyogó szemű, derűt, kiegyensúlyozott lelkületet sugárzó alakjainak, meghazudtolásaként a sárkányölő-Szent-György-lovag eszményének, sárbatiprásaként a cserkészliliomnak (az öreg legéndi plébános bácsi a förtelmes bűnökért sohase szabott ki rám nagyobb pönitenciát, mint öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet [ki tudja, miért? — igaz lehetett az a szóbeszéd, hogy gyereke van, unokái vannak? — a házvezetőnőjét miért nem láttam csaknem soha templomban? — szakácsnőként <cse- lédként?> miért alkalmaztak egy <csaknem> teljesen süket asszonyt? <titkol- tak talán valamit a világ előtt?> — és a Hlatky Györgyi nővére miért nem járt gyónni? <Azt mondta, az vette el a kedvét, hogy valamelyik pap gyóntatás közben indiszkrét kérdéseket tett föl — melyik pap volt, nem a mi öreg plé- bink?> — s vajon miért kukkerozta vasárnap mise után a plébánia ablakából <vadásztávcsővel vagy színházi kukkerral, ki tudja? — fiatalabb korában vadászni is szokott, meg nyilván operába is eljárt: a zene, az ének közel állt hozzá, a hangja még öreg korában is kitűnő volt, s büszkén mondogatta, hogy ha nem papnak megy, az operaénekesi pályát választja> a fiatalok templom előtt összeverődött csoportját? < egyszer a saját szememmel láttam, amint ott ül — vagy könyököl — az ablakban, s a szeme előtt a távcső, talán ötven lépésnyire tőlünk, vagy még annyira se, a csőpár üvegje pont szembe velünk, Györgyi is ott volt, talán a nővére is, meg a kántor-lányok, meg Béla; az idősebbik kántor-lány hívta föl rá a figyelmünket, neki, úgy látszott, már nem volt újdonság a plébániaablakból kukkerozó öregúr>j) ...„Fel, Mária tiszta leventecsapatja, szentek koszorús unokái! A hála a dalt ma magasba ragadja...” (de lehet, hogy nem így van, hanem úgy, hogy „A hála a dalt a magasba ragadja...” [és amikor az áglegéndi kántor helyettesített Somalegéndiben, vagy amikor — karácsony, húsvét, pünkösd második napján és az áglegéndi filiális templom búcsújakor — nem nálunk volt a mise, és mi átmentünk, olykor a plébános bácsit szállító kocsin, Áglegéndibe, ritka zenei élményben volt részünk: a Prefációt, amelynek a muzsikájáért Mozart állítólag minden művét odaadta
