Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - HOLNAP - Kovács Tibor: A történelem bocsánata (Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei)
vöt, Vislnszkij Jóváhagyta a letartóztatását”. Pankratov (mindvégig elvhű párttag, igazi komszomolista, a regény utóhangjában a nagy honvédő háború tisztje) fiktív ellentéte Sztálin, akit mesterien felépített monológjai alapján ismerünk meg. Sztálin emberközelbe kerül: „Alacsony homlok, ismerős himlőhelyek, puha, szép kéz... úgy öltözködik, mint egy egyszerű katona.“ Sztálin „emberiesítését” ellenpontozza a sztálini VEZÉR nimbusza. A fogadások, értekezletek után levonja a következtetéseket, elmondja (önmagának, egyes szám harmadik személyben) benyomásait: „Az emberiség történetében semmiféle kollektív vezetés nem létezett. A római szenátus? Mivel ért véget: Caesarral. A francia triumvirátus? Napóleonnal. Igen, az emberiség története az osztályharc története. De az osztályt a VEZÉR képviseli, ezért az emberiség története az emberiség vezéreinek és kormányzóinak története.” Sztálin hivatottnak érzi magát a vezetésre. Lenin elhivatott utódja ő — véli —, aki ismeri az orosz népet, s akinek a történelem majd megbocsát azokért az eszközökért, amelyeket ellenfeleivel szemben alkalmazott: „Az igazi vezér maga teremti meg apparátusát, az után, hogy hatalomra Jutott. De az apparátus nem lehet örök, állandó, mert megszilárdulnak benne a kölcsönös kapcsolatok, s egységes erővé válik. Az apparátust állandóan mozgatni kell, felújítani és cserélni.“ A Ribakov-i Sztálin-kép „emberi” megvilágítását tompítja az is, hogy annak magánéleti-intim szférája egyoldalú: a vezért férfiak veszik körül. Egyik monológjában említést tesz egy asszonyról, aki „gyengéd, együttérző teremtés volt, törődött vele, tulajdonképpen ez az asszony volt élete legnagyobb szerelme“. Másodízben akkor mutatkozik meg emberi gyengesége, amikor fáj a foga! Sztálin életfilozófiája nem az életkedvvel teli, mindent megismerni vágyó emberé. Ezt is átjárja, átszövi a forradalmár, a VEZÉR elvont pragmatizmusa: „Csak a MA létezik, az is mindössze egy pillanat, de a forradalmár számára az igazi élet pillanata. Csak a forradalmár és csak az uralkodó érti az emberi élet rövidségét és Jelentéktelenségét, és csak az uralkodónak van joga kímélnie magát. Az életed semmit sem ér, amíg a hatalomért küzdesz, de amikor már birtoklod ezt a hatalmat, akkor az élet a győztesnek kijáró jutalom. Mert ő, a győztes, meg tudja őrizni életét, mert meg tulja őrizni hatalmát.” Sztálin humanizmusát frappánsan fogalmazta meg Juri] Kň";akin szovjet író: „Sztálin a legabsztraktfc'ib humanista és a legkonkrétabb gyilkos." Ribakovnál Sztálin forradalmiságának nem sok köze van az embiirszeretethez: „Az emberszeretet a puhánvok, a baptisták és a tolsztojánusok osztályrésze. Az általános boldogság, az egyenlőség és a testvériség, az új társadalom, a szocializmus, a kommunizmus, ezek rr'nd csak jelszavak, amelyek harcba viszik a tömegeket. Forradalmárnak lenni jellem kérdése: tiltakozás a megaláztatás ellen, önmegvalósítás.” A kort átszövi a félelem, a bizonytalanság, a régi kommunista harcosok bizalmatlanok egymással szemben. Sztálin ezt nem találja helytelennek: „Az apparátus legyen a legfelsőbb vezetés ellentmondást nem ismerő végrehajtója, állandó félelemben kell tartani, mert a beleoltott félelem átsugárzik majd a népre is.“ Sztálin költői (vezéri?) kérdéseit is önmaga válaszolja meg: „Megbízik-e ő a környezetében? A politikában senkiben sem lehet megbízni. A Politikai Iroda jelenlegi tagjai már nem azok, akik Leninnel együtt tértek haza külföldről. Ezeknek már megvannak kapcsolataik az apparátuson belül, fentről le, lentről fel. Elegendő megérinteni egyetlen láncszemet ahhoz, hogy az egész lánc csörögni kezdjen.” És a lánc megcsördült... Az egyik végén Szasa Pankratovval, a másikon Kirovval. Követve Sztálin logikáját: „A harcostársnak a vezérről kell példát vennie. Virtuskodásával, közvetlenségével Kirov őt provokálja, ezzel akarja hangsúlyozni, hogy Sztálin fél a néptől, bezzeg ő, Kirov nem fél tőle.“ Az olvasó eltöprenghet, mi ez a regény: politikai lektűr vagy dokumentumregény, esetleg fikció ... ? Amikor Ribakovtől megkérdezték, hogy Sztálin emberei ölték-e meg Kirovót, így válaszolt: „... az ügyben az olvasónak kell önállóan döntenie.” Anatolij Ribakov 1911-ben született Cser- nyigovban. Az Arbat gyermekeit 1950-ben kezdte írni, és 1982-ben hagyta abba, a cselekménnyel 1956-ig, a XX. kongresz- szusig szeretne eljutni ... A regény 1987- ben jelent meg a Szovjetunióban a Druzs- ba národov folyóirat lapjain, Magyarországon a Szovjet Irodalom közölte, majd a Magvető Kiadó jelentette meg 1988-ban.
