Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan költemény / tartomány I. rész

— Sokat olvasol. Milyen érdekesebb folyamatok zajlanak a mai világirodalomban, beleértve persze a magyar irodalmat is?

— Ma már közhely, hogy időről időre eltemetik a lírát, a regényt, a drámát, vagy amit akartok. Az sem kevésbé idétlen közhely, hogy ezek, a siratok ellenére, élnek, virágoznak stb., stb. A helyzet sokkal bonyolultabb, mint ahogy az első pillantásra tűnik. Tény, hogy az irodalom máig sem tudott olyan új, a hagyományostól minőségileg is különböző nyelvet teremteni, mint a zene (gondoljunk az elektronikus, a konkrét vagy az aleatorikus zenére) vagy a képzőművészet. A zseniális kezdeményezők (Rimbaud, Lautréamont, Mallarmé) s néhány velük egyenrangú folytató (Joyce, Pound, Cummings) remekművei ellenére állítható, hogy mindmáig nem robbant föl az irodalom atombombája.

2/1/4

„Az emberiség végnapjai — rémlátomás és szatíra a széthulló Habsburg-mo- narchia és az első világháború tébolyáról. Karl Kraus roppant művét széthullásra ítélné ez a minden részletre kiterjedő szenvedély, ha nem találta volna meg azt a gazdag és példátlanul kezébe illő eszközt, mely az aprólékos, olykor ismétlődő részletezésnek nagyszabású egységét biztosít” — írja Tandori Dezső, Kraus művének zseniális magyaritója. Annyit tehetünk hozzá mindössze, hogy a modern világirodalom nem szűkölködik, hál’ istennek, az efféle rendhagyó, minden hagyományos poétikának fittyet hányó művekben, noha ezek nagyrésze mostanában olvasható csupán magyarul (Lautréamont, Musil, Broch, Dos Passos s a még mindig hiánycikk Pound).

2/2/1

Akkor, hatvannégyben egy hét jutott a kettőből Párizsra, egy a tengerpartra, Biarritzra. Megírtam már, hogyan háborogtam a párizsi rohanásban s hogyan döntöttem el, a Louvre kellős közepén (két óránk jutott mindössze a két hétből a Louvre-ra!), hogy ha törik, ha szakad, én még ide visszajövök. De hogy mi módon, sora van annak!

Említettem már, hogy Budapestre a hatvanas évek elejétől kezdtünk járni, s akkor kezdtünk ismerkedni az ottani írókkal, művészekkel. Mert írásaikból ismertük már őket s ahogy megnyílt a határ, igyekeztünk személyesen is megismerkedni velük. Én kiváltképpen Juhásszal és Nagy Lászlóval kerestem a kapcsolatot.

2/2/2

1972

Tehát írni! írni, írni, írni, írni — mondotta volt kicsoda. Hülyeség. Mit írjak? Délután a „Dianához” húzattam föl magam. Gyalog jöttem vissza szín-koncertté változott erdőben. S mint már annyiszor, az erdő, a természet megint megnyugtatott. Azt kell csinálni, amit eddig. Folytatni az „Összefüggéseket”. Előre és hátra. Előre még nem tudom, hogyan, visszafelé a volt versek, riportok, útirajzok (talán levelek, olvasmányok?) újraszövegezésével. S talán előre is ugyanígy. Absztrakt vers-önéletrajz, konkrét dokumentumokkal vegyítve. Közben Szentkuthy Prae-je. Az első 24 oldal. S Wittgenstein. S Michaux, Borges. Ezeket a könyveket hoztam magammal. S megvettem a Literárni mésíčník első számát. Hová süllyedt a cseh irodalom!

2/1/3

1975