Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Érkezés után (elbeszélés)
Szászi Zoltán Érkezés után Esik. Harmadik napja megállás nélkül zuhog az eső, veri az ablakpárkányt az északi szél, sistereg a víz a viz a csatornák torkában és belefolyik az álmaimba, elönt mindent, alámos mindent, miként valami különleges formájú emlékezetkiesés, úgy manipulálja a feltörő képeket. Reggel kifacsart rongyként ébredek már hetek óta. Kitámolygok a konyhába, elhitetem magammal, hogy ébren vagyok, csak alá dugom a fejem, és kibámulok az ablakon. Olyan kellemes most ez a meghatározhatatlan formájú emlékezetkiesés. A víz csurog az üvegen, magával sodorja a legparányibb mocsokszemcséket is, bámulom, az északi szél megtalálja a szigetelés hiányos részeit, kezemen végigfut a hideg, a vajszínű ablakkeret keretet ad a kintnek, éppen észak felé néz ez az ablak, éppen a várost látom, várost mondok, mondhatnék bár nagyközséget is, mi már csak így mondjuk errefelé az ilyenre, hogy város. Északnyugat felé a teraszos domb, a szőlők, gyümölcsösök alatt a kéttornnyú téglagyár tompa zuhogásával és itt-ott felvillanó avult közvilágításával az ipar szégyenfoltja lehetne, de itt ez is jó, kiemelt munkahely, aki vagont pakol náluk, megkeres háromezret is. Észak felé a benti lakótelep öt- és négyemeletes házai, mögülük kibukkan egy darabkája a református templomnak meg a városháza tornyának, mert városháza az van. Északkelet felé fordulva a félkész kultúrház, a posta, a volt bíróság épületegyüttese, még keletebbre fordulva pedig az úgynevezett ipari rész látható szürkén és jellegtelenül, magába szippantva tízezer ember munkaképes részének kilencven százalékát. Ezt szoktam nézegetni reggelente. Ha nem nézek ki az ablakon, akkor is tudom, mi hol van, mivel mi történik éppen. Ezt szoktam nézegetni, ezt kell nézegetnem, vagy észak felé, vagy dél felé nézek ugyanis, és nem tudok másra nézni, mint erre a sáros és most még sárosabb völgyre. Ezért örülök annyira most az emlékezetkiesés tényének. Nem is emlékezetkiesésről van szó, csupán arról az önkényről, hogy azt mondom el magamnak, amire a legegyszerűbb visszagondolnom. Az eső esik, a szél fúj. Z. hetek óta készült. Tudta, értelmetlen, amit tenni fog, vagyis inkább talán a kívülállók számára lesz értelmetlen. Amióta esik az eső, Z. még határozottabban tudja, hogy meg kell tennie. Felméri a lehetőséget, esélyeit, tehetségét, nekidurálja magát, és kimondja a nagy és megfellebbezhetetlen ítéletet, szakít Edittel, és elmegy, elmegy jó messzire, de legalább száz kilométernyire innen, legalább annyira, hogy ne tudjon visszakozni. Szóval akkor is esett, nyár vége volt, nyugati szelek fújtak, kiürült a strand, az esőtündérek makacssága elrisztotta a legkitartóbb vadkempingezőt is. Z. szemetesként dolgozott a strandon, elég jól keresett, fizetéskiegészítés gyanánt naponta összekeresgélt magának még vagy ötven-hatvan visszaváltható fiaskót, csendesen és kitartóan nyomta le a söröket, féldeciket vagy esetleg üvegből a bort. Esténként csellengett, elfuserált tizenkilenc évével, gátlásaival, szüzességével nemigen tudott mit kezdeni otthon, így hát szaporán ivott, mert így, az alkohol nyomása alatt legalább férfinak érezhette magát, aztán szaporán onanizált, hogy azért az agyára ne menjen valahogy az egész. Csellengett
