Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - PÓDIUM - Kmeczkó Mihály: A Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban

gásfajtának a fiatalabb színészek — és bármily ellentmondásos, Konrád József is — a képviselői, akik, nyilván Brecht szellemi rokonaként, és az ő távol-keleti mintájára az elidegenítő mozgáskultúra hitvallói. Ök mozgásukkal nem a szépségre, hanem az igazságra törekszenek. Az ö mozgáskultúrájukat jobban jellemzi a technika, a Mejer- hold megfogalmazta biomechanika. (...) Csakhogy a kétféle, a természetes és az elidegenítő, a sztanyiszlavszkiji és a brechti mozgásfajta váltakozása és keverése nem sikerült teljes mértékben, meg-megmutatkoztak az eklektika jegyei. (...) ...a tanulságot megmutató, az izgalmat növelő kontraszt mégsem születik meg. (...) Persze a darab országszerte nagy sikert arat majd, annak ellenére, hogy Konrád helyenként konyhakész sablonokkal manipulál, bejárva a szórakoztatás kicsit kockázatosnak is nevezhető útját. Rutinos gyeplőtartással visz minket egy poétitkus idill tájaira, s mi, a gyanútlan közönség vele andalgunk és jól szórakozunk, kuncogunk, nevetünk, helyenként még kacagunk is. Kell ennél több? Mi tagadás, nem ártana. Viszont ami van, az szép. (...) ...s én szórakoztam is. Hiszen jómagam is elviselem a lebegő, rózsaszín életet. Azt a fajta idillt, ami gyanútlanságomat szivárványos nosztalgiába meríti, ami maga az önmagát megkérdőjelező realitás, ami nem győz meg semmiről és semminek az ellenkezőjéről. Sebaj, fő, hogy jól szórakoztam, jókat nevettem. A hiányérzetekkel meg nem kell törődnöm, hiszen a közönségsiker: kétségtelen” (Szigeti László: Piros esernyő

— rózsaszínben. Mikszáth-bemutató a Matesz-ban. Oj Szó, 1980. 5. 23.)

Nézzük hát most azt a bizonyos közönségsikert! A Szabad Földműves recenzense így ír: „Ojabb csodát tett Szent Péter esernyője. A Magyar Területi Színház komáromi művészei által bemutatott Mikszáth—Melichárek darab, a Szent Péter esernyője nagy közönségsikert hozott. A premiert telt ház nézte végig, az exponáltabb jeleneteket taps és kacajorkán szakította meg s ez előadás végén percekig ünnepelte a közönség a darab szereplőit. És én mégis ünneprontó leszek. Nem szeretek ugyan csomót keresni a kákán, az igényesebb néző nevében mégis megjegyzem: még jobb lett volna a darab, ha kevesebbet kacaghatunk rajta. (...) Bizonyításképpen íme két ellentétes példa: A cselédlányt alakító Benes Ildikó nagyszerűen kezdte első belépőjét. A tőle megszokott temperamentummal parodizálta a minden lében kanál falusi cselédkét. Derültek is rajta, s nagy tapsot is kapott. Később azonban már túlozni kezdett, groteszk mozdulattokkal járt-kelt a színpadon, burleszki figurává változtatta az élő alakot. Éppen ellenpéldája volt Benes Ildikónak a fracia nevelőnő szerepét megjátszó Petrécs Anni. Ö ugyanis, bár szerepénél fogva valósággal predesztinálva volt a humorizálásra, mindig csak annyit adott, amennyi belefért a néző ízlésébe. És lám, mégis a »madame«karikatúrája tetszett a legjobban. Senki se értsen félre, függetlenül észrevételeimtől, a Szent Péter esernyője nekem is tetszett. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy a bemutató egyik legsikerültebb premierje volt a Matesz komáromi együttesének.” (Neumann János: Szent Péter esernyője — a Matesz-ban. Szabad Földműves, 1980. 6. 14.)

Érdekes kísérletnek vetette alá magát a Hét kritikusa: „Előrebocsátom, hogy a csodatévő esernyő történetét nem a bemutató előadáson tekintettem meg, hanem Nagy- megyeren, a takaros művelődési otthon tágas színháztermében. És még csak nem is esti, de egy délutáni diákelőadáson! Volt ebben némi szándékosság is. Részben az, hogy ne legyen hatással rám a felnőtt publikumnak a régebbről ismert előadások iránt megnyilvánuló nosztalgiája; részben pedig arra voltam kíváncsi, hogy a diákifjúságra miképpen hat majd Konrád Józsefnek, az előadás rendezőjének az utóbbi években szinte programszerűen vallott modern realizmusa, ami a színpadi megjelenítés eredetiségét hol kissé elidegenítő, hol viszont túlzottan természetesnek tűnő játékstílussal társítja. (...) Nos, a több száz nézőt befogadó színházterem megtelt. És már az előadás első jeleneteinél kiderült, hogy a színészek eszményien fogékony közönségnek játszanak. A néző és a színész közötti áramkör nyomban létrejött — a csupán itt-ott mutatkozott »áramszünet«, amikor a szereplők felszínes rutinmegoldásokkal próbálkoztak átsiklani figuráik buktatóin. Ha viszont hús-vér emberekként éltek a színpadon, akkor még a légy zümmögését is hallani lehetett. Színházi emlékeim közt hirtelenében egyetlen hasonlót sem találok a Nagymegyeren tapasztalt robbanékony figyelem és spontán együttlélegzés élményéhez. Persze a nézőtéri »csoda« nem születhetett volna meg színpadi varázslat nélkül. Ez a varázslat pedig nem jöhetne létre az írott műtől függetlenül vagy az olyan rendezői ötletek nélkül, amelyek a fantáziadús játékosság ötleteivel teremtik meg a kapcsokat a színpad és a nézőtér között. Melichárek Jana