Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FIGYELŐ - Kövesdi János: Hungarológiai központ Morvaországban

döttség is részt vett Sziklay László professzor vezetésével, és egy hungarológus- sal Lengyelország is képviseltette magát. E tudományos összejövetelünkön — melynek témája a csehszlovákiai hungarológia időszerű feladatainak és a komparisztika módszertani kérdéseinek megvitatása volt

— 45 tudományos előadás hangzott el. A hungarológusok három (történelmi, irodalomtudományi, nyelvtudományi) szekcióban számoltak be tevékenységükről, és elemezték a témakör bonyolult kérdéseit. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden csehszlovákiai hungarológiai munkahely önállóan dolgozik, viszont e központok képviselői az 1978-as szimpozionon azzal a jogkörrel ruháztak fel bennünket, hogy (mivel Brno Szlovákiából és Csehországból is jól megközelíthető) a jövőben is mi rendezzük az országos, esetleg nemzetközi hungarológiai értekezleteket. Én azt javasoltam, hogy a hazai hungarológiai kutatások, valamint a magyar nyelv, irodalom, történelem, esetleg néprajz oktatásának eredményeit és problémáit tízévenként megrendezendő összejöveteleken, konferenciákon vitassuk meg Brnóban. A mi feladatunk egyrészt a Hungarológiai és Balkanisztikai Kabinet munkatársai által megkezdett kutatások folytatása, főként a

18—20. századi cseh—magyar gazdasági, történelmi, esetleg politikai kapcsolatok feldolgozása, azonfelül történelmi és irodalomtudományi kutatások végzése, az oktatói munkát is ideértve természetesen.”

Az említett szimpozion első előadását dr. František Hejl tartotta. Elvi síkon mozgó értekezésében a történeti hungarológia jelenlegi helyzetét és feladatait vázolta fel, az európai szocialista országok történetének és egymáshoz való kapcsolatainak viszonylatában. Rámutatott például arra, hogy az említett területek kis népei még ma sem ismerik kellőképpen sem egymás történetét, sem kultúráját, ami hátráltatja a komparisztika fejlődését.

Miloš Gosiorovský akadémikus előadásában az Osztrák—Magyar Monarchia keretei között kialakult és szerveződött munkásmozgalom történetét tekintette át, számos figyelemreméltó tényt közölve az egyes nemzetek — de elsősorban a magyarok, csehek és szlovákok — forradalmi törekvéseiről.

Dr. Karol Rosenbaum A szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálatának kultúrpolitikai jelentősége című, objektív hangú s a szlovák hungarológusokat és a magyar

szlavistákat marxista objektivitásra ösztönző, szókimondó előadásában figyelmeztetett rá, hogy a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kutatásában a legutóbbi egykét évtized során megbecsülésre érdemes eredmények születtek. Rosenbaum többek között utalt az 1969. november 17—18-án Smolenicén megrendezett irodalomtörténeti konferenciára, mely ráirányította a figyelmet a valóban komparisztikai problematikára, és érezhetően előbbre vitte a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatkutatás fejlődését, problémáinak megoldását, mivel az irodalomtudósok új metodológiai szempontokat is érvényesítettek. Lényegesnek tartom a következő megállapítását: „A szlovák és a magyar irodalomtudomány számára nem lehet szabály, hogy azt vizsgálja, ami elválasztotta vagy ami összekötötte irodalmainkat, hanem a kapcsolat törvényszerűségeit kell kutatnia azokon a síkokon, amelyek bizonyíthatóan léteztek, a tipológiai összefüggések elemzését is ideértve. És itt nem f rntos, hogy a két irodalom találkozott, vagy nem találkozott egymással, a lényeg: objektíven vizsgálni és felmutatni a kapcsolatok történelmileg igaz arcát. Természetes, hogy a marxista tudóst is elfoghatja a hév a dolgok megközelítésekor, ám ez az emberi tényező sohasem léphet túl bizonyos mértékeken és határokon.”

A konferencián többen rámutattak, hogy a nemzeti irodalmak története nem vizsgálható elszigetelten a szomszéd népek irodalmának fejlődésétől. Csak a kompara- tisztika sokszempontú vizsgálati módszerével tisztázhatók a több kultúrára érvényes kérdések.

Dr. Sziklay László professzor A keleteurópai irodalmak összehasonlításának értelmezése és a magyar irodalom címmel tartott mélyenszántő, számos konkrét bizonyító példát felsorakoztató előadást. Módszertani kérdéseket taglalva rávilágított néhány megközelítési metódus helytelenségére. „Sohasem mutathatjuk meg szemléletesen az íróink és költőink műveiben fellelhető irodalmi, pontosabban művészi egyezéseket, párhuzamokat, eltéréseket, ha a tevékenységünknek kizárólag csak politikai, illetve nemzeti-politikai aspektusairól fogunk beszélni” — állapította meg, majd hozzátette: „Persze csak természetes, hogy leszögezzük: nálunk az író politikai alapállása, politikai küldetése szorosan összefügg a művészi törekvéssel, melyet követ.” Az írók nemzeti tudatának