Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Az irodalom igaza vagy az irodalmár varázsa? (Rákos Péter: Az irodalom igaza)

legyen bár ilyen esetekben a magyar filológia egyszakos vagy más szakkal párosítható önálló tantárgy, vagy pedig fakultatív kiegészítő tantárgy” (70—71. old.). Természetesen a specifikumnak mindig alkalmazkodnia kell az adott ország szükségleteihez és az illető egyetem lehetőségeihez: „A társadalmi »kereslet« vagy »megrendelés«, vagy »elvárás« nem azt kívánja a szakembertől, hogy egy nyelv vagy egy bizonyos irodalom szakembere legyen, hanem egy nemzeté vagy egy országé: ha hungarológiát végzett, értsen a magyarokhoz” (72. old.). Ezért kell megkövetelni a teljes történeti, kulturálisművészeti magyarázatot, az alapvető reáliákba történő bevezetést a más anyanyelvű hallgatók számára, amelyre példa a zenéről, a képzőművészetről stb. is áttekintést nyújtó Bevezetés a hungarológiába című legújabb kézikönyv. Hogyan biztosíthatók mindezek a követelmények a magyar szakon, amely — a nyelvi metropolison kívül — mindenütt az ún. kis szakok közé tartozik? „A »kis szak« fogalmát persze rendkívül nehéz szabatosan meghatározni; a kis szakok sohasem per naturam, mindig per positionem kicsinyek; saját metropolisában, akárcsak Madáchnál a Föld szeíifeme, minden nyelv és irodalom nagy szak ...” A szerző helyesen állapítja meg, hogy az illetékes irányító szervek mindig azt veszik figyelembe, hogy „a kis szakon kevés a hallgató, sohasem azt, hogy kevés az oktató” (76. old.). Ebből a tényből látszólag megoldhatatlan dilemma következik: hogyan lássuk el szakemberekkel a mind kiterjedtebb tudományos diszciplínákat, ha a tanítás a régi modellhez ragaszkodik: „A magyar filológia oktatása a közép-európai egyetemeken más filológiai szakokhoz hasonlóan egy nyelvi-irodalmi modell alakjában kövesedett meg ... kis szakon viszont, különösen, ha olyan nehezen elsajátítható nyelvről van szó, amilyen a magyar, még így is alig van reális lehetőség munka- megosztásra, elmélyedésre, intenzív képzésre” (76. old.).

E merevség feloldására több megoldást is javasol a szerző: rendszeres tudományos konferenciák vagy inkább munkaértekezletek rendezését a nyelvi metropolisban, amelyeken számba vennék a szakterület legújabb eredményeit; a tudományos szakterületek és feladatok elosztását; közös antológiákban rendszeres publikálási lehetőséget stb. A cél „egy szervesen egynemű közép-európai modell kidolgozása volna, mely tekintetbe venné a Magyarországon kívüli hungarológia keletkezési körülményeit, történeti sajátosságait, sőt még valaha kényes kérdéseit is, de főképpen jövőbeni perspektíváit”.

A szerzővel együtt úgy véljük, ez a megoldás minden résztvevő fél számára előnyös volna: „...a magyarországi magyar filológia tükröt tarthat a külföld elé, de másrészt annak tükrében maga is világosabban ráismerhet némely problémáira. Tekintettel más tanszékek legújabb szükségleteire és követelményeire, teljesen egyetértünk a szerzőnek azzal az óhajával, hogy a közép-európai hungarológia minél előbb lépjen túl a maga szűk keretein: „kapcsolódjon bele a nyelvtudomány, irodalomtudomány, történettudomány, etnográfia legkorszerűbb áramköreibe, ne tartsa hivatásával összeférhetetlennek a szűkebb területén túlra is kisugárzó elméleti és módszertani kezdeményezést se, amint az például a szlavisztikának, romanisztikának stb. fejlődésük során nemegyszer megadatott” (80. old.).

Afölött is el kell gondolkodni, hogy a Magyarországon kívüli hungarológiai kutatás ne szűküljön csak a hazai problémakörre: a nyelvjárásokra, a regionális irodalomkutatásra, ami természetesen pótolhatatlan. A szerző úgy véli, hogy „hiba volna ezeket elhanyagolni, de legalább akkora hiba volna, ha a közép-európai hungarológia niegre- kedne ennél: érdeklődési köréből, tudományos ambícióiból elvileg sem szabad kirekesz- tenie a magyar nyelvnek, irodalomnak stb. mint olyannak a kutatását és értelmezését” (79. old.). Természetesnek tartja a komparatisztikai-kontaktológiai kutatást, amely továbbra is fontos, hagyományos területe a közép-európai egyetemeken folyó kutatásoknak.

A Tanári gondok című fejezetben közölt tanulmányokban a szerző mindenekelőtt pedagógiai és irodalomtörténeti problémákkal foglalkozik, amelyek azonban nemcsak a cseh környezet szűk területére vonatkoznak. A hungarológia felsőfokú oktatása című tanulmány azokkal az idegen nyelvű területeken működő egyetemekkel foglalkozik, amelyeken a magyart komplex tantárgyként oktatják.

A Gertrudis ártatlansága és a Nosity Feri bűne című tanulmányokat közvetlenül a magyar irodalom tanításában felmerülő problémák és a művek megértetésében szerepet játszó irodalmi, történelmi, pszichológiai aspektusok inspirálták. A szerző abból a tényből indul ki, „hogy ahány olvasó, annyiféleképpen olvassa a szöveget (s hogy ugyanaz