Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)

Az egészben az volt a vicc, hogy a magasan fekvő parcellákat még a januári hótakaró borította.

Mielőtt megindult volna az olvadás, elérkezett a várva várt pillanat: az adásvételi szerződés megkötésének pillanata.

Ö a feleségével jelent meg, a nő özvegy édesanyjával, a fivérével és a húgaival. Nyomban kiderült, hogy az egyik fivér, aki Brünnben volt katona, hiányzik. Nem engedték haza, mert épp valami szabálytalanságot követett el.

Az adásvételi szerződést mégis megfogalmazták és aláírták. Azzal a külön- záradékkal, hogy a katona fivér megjelenik a brünni jegyzőségen és írásban kinyilvánítja eladási szándékát.

„Maga meg hoz egy igazolást, pardon, nem egyet, hanem kettőt!”, parancsolt rá (most, hogy ott volt a felesége is) fagyos mosollyal a Filmsztár. „Mégpedig elsősorban a helyi földműves-szövetkezettől, hogy hány árat engedélyeznek átíratni a nevére.”

„Tisztelt jegyzőnő, a magaslati viszonyok miatt ott nincs szövetkezet!”, ellenkezett, s a többiek élénken helyeseltek.

„Akkor a helyi nemzeti bizottságról egy igazolást, hogy a területileg hozzájuk tartozó településen nem alakult földműves-szövetkezet. Valamint egy másik igazolást az üzemi orvosától, hogy veszélyes munkahelyen dolgozik és szüksége van regenerálódásra. Ügy, ahogy az a szerződésben áll. A faházat víkendháznak veszi, spekuláció kizárva!”

Hiába, rendnek lennie kell! Maradék tavalyi szabadsága már mind elfogyott, az újhoz kellett nyúlnia. Az a fő, hogy megszerezte az igazolásokat. Időközben a katona fivér is csatlakozott a szerződéshez. Várták a jóváhagyását, az átíratást.

„Megtörtént!”, lobogtatta felesége orra előtt egy szép napon a határozatot. „A miénk! Végre a miénk!”

„Ö, hát mégis?! Megszületett! Ez csodás!”, örült meg az asszony. „Nemsokára ültethetem a kertet.”

„Előbb ki kell fizetnünk a második részletet. Nem emlékszel?! Azt ígértük, az átíratás napján rendezzük.”

Este elvitték a pénzt.

De az eladók közben fölemelték a vételárat. Ötezerrel. Merthogy az örökösödési eljárás és az átíratás során sok volt a kiadásuk.

„Hát az enyém? Azt ki fizeti meg? Az a rengeteg szaladgálás! Más járásba! És a benzin? Odalett a szabadságom!”

„Maga akarta megvenni!”, torkolták le.

Erre nem tudott mit felelni. Visszalépni — ezek után! — meg már nem akart. Ötezer korona van vagy nincs! Mit gondolna róla a Filmcsillag ... Fizetett.

Ismét felkereste a szomszédos járás székhelyét, s kikérte immár a saját és a felesége nevére kiállított telekkönyvi kivonatot. Azután a helyi nemzeti bizottságra ment, bejelenteni a tulajdonos-változást. A házadó miatt. Ök azt ajánlották, kérvényezze a járási nemzeti bizottságon, hogy a faház vétessen ki a lakásalapból és nyilváníttassék hétvégi háznak. Drága okmánybélyeggel ellátva azt a kérvényt is beadta, majd általános biztosítást kötött, érvényeset az egész portára.

Kezdett elfáradni.

Ekkor hivatták a helyi nemzeti bizottságra. A trágyadombos szomszédja követelte, hogy eresszen ki a kertjéből egy darabot az útba. Merthogy az előző tulajdonosok erre nem voltak hajlandók.

Betelt a mérték. Hangosan és cifrán káromkodta el magát a helyi nemzeti bizottságon.

„Vigyázzon!”, óvta az egyik előadó, miközben az egyik elvtársnő élénken